A Drakula kastély - Törcsvári kastély

Nincsenek megjegyzések
Szóval az úgy volt, hogy tavaly ősszel láttam egy cikket, amiben a világ legszebb útjait sorolták fel, és a 8. helyen a Fogarasi havasok szerepeltek. Bevallom még nem is hallottam róla, de a képek teljesen elvarázsoltak. Ennélfogva a társaságunknak szilveszterkor kisebb prezentációt készítettem, hogy hova megyünk idén nyaralni. Nem arattam sikert, mert a többiek azt mondták, hogy a gyerkőcökkel tengerparthoz kell menni. Leszavaztak, és mentünk a tengerhez. Igen ám, de Apjuknak kisebb lelkifurdalása volt, hogy Ő már járt Erdélyben én még nem, ezért augusztusban elvitt bennünket is. Csak volt egy kis probléma! Gyerkőc egykeként már évek óta úgy nyaral, hogy kisebb gyerekhadsereggel megyünk, hogy ne legyen egyedül. Ide viszont csak mi hárman mentünk. Hogy ne legyen hiszti beígértük neki, hogy elvisszük a Drakula kastélyba. Látnotok kellett volna a felcsillanó szemét!

Törcsvárra este 10 körül értünk be, ahol még szállást is keresnünk kellett. Az első meglepetés pont a szállással kapcsolatban ért bennünket. A fene sem gondolta, hogy ez a kisváros nagy turistalátványosság, ennél fogva alig találtunk szállást. Mire sikerült lecuccolni már negyed 12 volt, amikor is visszaindultunk a belvárosba, hogy vacsorázzunk. Most jött a második meglepetés, mert bezártak a konyhák. Még szerencsénk is volt, mert legalább egy éjjel-nappali nyitva volt, ahol valamit tudtunk venni.

Reggel kilenckor nyitott  a kastély, mi negyed 10-re ott voltunk, és harmadik meglepetésként hatalmas tömeggel szembesültünk. Volt ott kérem mindenféle nációjú embercsoport. Szerencsénkre csak 15-20 percet vártunk, és beengedtek minket. Igen ám! De a rengeteg ember nem tűnt el, hanem csak "átalakult" gyorsan néző turistává. Adott egy közepes méretű kastély meg több ezer ember = tömegnyomor!!!! Igazából alig tudtuk megnézni a dolgokat, mert nem volt hely hozzá, illetve idő sem.

Tudtátok hogy a Törcsvári kastély 1918-ig magyar kastély volt! I. Lajos királyunk engedélyével építették a havasalföldi román vajdák ellen. Na a magyar vonatkozásról igazából az első helyiségben találkozhatunk, egy boltív felett láthatjuk a magyar uralkodókat. Utána a román királyi családról kapunk információt, amikor 1920-ban kedvenc rezidenciájukká vált kastély. Szerencsére a történelmi hiányosságot pótolja  a vár honlapja.

Nos miért lett a kastély Drakula kastélya? Állítólag Vlad Tepes is használta a kastélyt. De persze nem itt húzta karóba az embereket. Ezért a legendáért kapunk egy családfát, és képet Vladról, na meg a misztikumot. Nekem a gyerkőc csalódott, Ő sokkal borzongatóbb helyet várt, pedig próbáltam felkészíteni, hogy ez egy szimpla vár. Sebaj, mert a helyiek kisebb üzletágat építettek fel a kastély bejáratánál. A kirakodóvásárban ízléstelenebbnél ízléstelenebb Drakulás dolgokat lehet vásárolni.
Kár, hogy annyi embert engednek be a kastély területére, így csak nehezen élvezhető a kiállítás. De egyszer mindenképp meg kell nézni. Különösen úgy, hogy a Fogarasi havasokon keresztül látogatja meg az ember lánya. Mert a havasok az valami....majd egyszer írok arról is.






A kastély honlapját érdemes meglátogatni! A belépő 6,6 euró felnőttnek, és ingyenesen lehet fényképezni. Sőt egy app letöltésével magyar audio guide-ot is kapunk.



Nincsenek megjegyzések :

Philippa Gregory: A királycsináló lánya (...Szösszenet)

Nincsenek megjegyzések
A barátnőmnél láttam meg ezt a regényt, és mivel Gregory-tól csak akkor veszek könyvet, ha az ismerőseim azt mondják hogy ez isteni, így csak kölcsönkértem tőle.
A Rózsák háborúja sorozat 4. kötetét olvashattam el. Bevallom engem egy kicsit zavar, hogy nem időrendben jelennek meg ezek a regények. Beleélem magam egy adott korba, adott szereplőkbe majd várnom kell, hogy mikor jelenik meg a sorozat következő része, ami akár az első rész is lehet, vagy az utolsó. Kétségtelen, hogy azok járnak jól, akik kivárják az összes kötet megjelenését, és sorrendben olvassák. 

Anne Neville-lel akkor találkozunk, amikor megismerkedik Edward újdonsült feleségével, a Elizabeth-tel. (Itt jegyzem meg, hogy nem vagyok hajlandó Eduárdnak nevezni a királyt, mint a könyvben, a fordítás gyalázatos, nem a Libri kiadóhoz méltó.) A még gyermek Anne őszintén csodálja a királynőt, de hamar rájön arra, hogy személyében új ellenséget talált a családja. Apja egyre nehezebben viseli a Rivers család felemelkedését, hiszen így egyre kevesebb befolyása lesz a király felett. Anne jó gyermekként teljesen elhivatott a családjának. Bármit megtesz apja megbecsüléséért, de ezeket igazából már mind tudjuk, ha olvastuk az eddig megjelent Gregory regényeket. És itt megint csak ismételni tudom magam. Nem jó ez, hogy összevissza jelennek meg a Rózsák háborúja sorozatnak a kötetei.
Szóval itt Anne szemein keresztül láthatjuk az untig ismételt történetet. Persze engem érdekelt Anne érzései, így ez annyira nem zavart, az már sokkal jobban, hogy a fordítás még köszönőviszonyban sincs az előző kiadók fordításaival. Olyan magyartalan mondatok is vannak benne, amik fájdalmasan érintik az olvasót. A nevekről már nem is beszélek.
A legkisebb Neville lány erejét csak csodálni tudtam, hogy ennyire erős, és magabiztos nő maradt, még akkor is, amikor teljesen egyedül maradt egy ellenséges udvarban. "Örökös naivaként" még mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy a hatalom megszerzése mennyire fontos az emberek számára. Anne-t is az vezérli, hogy teljesítse apja akaratát, királynő legyen, és a Neville vérvonal királyi vérvonalba kerüljön. Ami sikerül is, amikor férjhez megy Richard, Gloucester hercegéhez, aki később III. Richárdként Anglia trónjára ült.

Nos aki olvasta a A folyók asszonyát, A fehér királynét, A vörös királynét, A fehér hercegnőt nagy újdonságot nem fog találni. De ez  a regény egy kellemes olvasmány, bár megvenni nem fogom.
7/10
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 452 oldal

Nincsenek megjegyzések :

Borsa Brown: Az Arab (...Szösszenet)

Nincsenek megjegyzések
SPOILER - SPOILER - SPOILER - SPOILER - SPOILER 


Igazából fogalmam sincs miért olvastam el ezt a könyvet. Mert tudniillik nem szeretem az erotikus könyveket. Mégis beleszaladok néhányba, mert valami felkelti az érdeklődésemet, mint pl. nyáron az indiánok, most meg az arabok, azaz inkább Szaúd-Arábia. Szóval elkezdtem olvasni ezt a könyvet, és teljesen kikészített. Félreértés ne essék, nem a regénnyel van bajom. Bár nem olvastam olyan sok erotikus/romantikus könyvet, de szerintem ez rendesen össze van rakva. Sőt! Külön érdem az írónőnek, hogy az arab szokásokat megpróbálja megértetni az olvasókkal, ezzel is megindokolja főszereplőjének a viselkedését. És ez jó, tényleg. Akkor mitől akadtam ki??? Hát a főszereplőtől.

Tudniillik sikerült egy igazi bunkó pasit létrehozni. Nem az írónő a hibás, isten ments!! Ő csak leírta azt ami létezik arab köntösbe csomagolva. Mert tényleg van egy szűk übergazdag réteg, ahol (sajna) ennyire "sármos" pasik vannak. Az meg még bosszantóbb, hogy tényleg vannak olyan nők, akik hasra esnek ettől. Én meg legszívesebben főbe lőném az ilyen pasikat, akik ennyire elszálltak maguktól, és konkrétan minden nőt kurvának néznek. Sortűz!!

Na és pont az ilyen érzéseimtől nem szabadulva, nem tudom hitelesnek érezni a történetet. Mert nem tudnék beleszeretnék egy egoista, hímsoviniszta parasztba, csak válogatott megalázási nemeket próbálnék kitalálni. Itt meg a kiscsaj belezúg, de nagyon. Abba a pasiba aki rendesen alázza, na jó, néha kedves is vele.

Pedig Gamal (a paraszt) még jellemfejlődésen is átesik, és itt végre éreztem, hogy rendben van a dolog. Merthogy adott egy muszlim hapsi, aki eléggé hagyománytisztelő. Ennélfogva borítékolható, hogy egy magyar kislány nem tudja megváltoztatni. Szerencsére nem erőszakolták meg a karakterét, lelki tusáját egy huszárvágással megoldották (bevallom elegánsabb megoldásra számítottam), és csak annyira lesz emberibb, amennyire még hiteles (plusz még egy pont az írónőnek).

Szóval nem pontozom, és nem olvasok egyhamar még egy arabos könyvet.

Nincsenek megjegyzések :

Leif Enger: A folyó dala

Nincsenek megjegyzések
Kérem szépen ez az a regény, amit egy kényelmes fotelban bevackolva, meleg teát szürcsölgetve kell olvasni. Mert nemcsak az olvasó teste érzi jól magát, hanem a lelke is. Ettől a könyvtől mindenképp. 

"Leif Enger regényében egy tizenegy éves asztmás kisfiú, Reuben Land meséli el a történetet, amely nem mindennapi családjáról szól. Jeremiah, az apa, egyedül neveli két fiát és a kislányát. Szegényes körülmények között, ám harmonikus boldogságban élnek egy amerikai kisvárosban. Az édesapa mélyen gyökerező vallásossága megingathatatlannak tűnő értékrendet jelent a gyerekek számára is. Egy szörnyű nap történései azonban súlyos cselekedetre késztetik a legidősebb fiút, Davyt, aki szerettei védelmében megöl két fiatal suhancot. A fiatalember végül a menekülést választja, mert tudja, hogy az igazságszolgáltatás nem az ő pártján áll.
A kétségbeesett kis család maradéka pedig felkerekedik, és átutazza Dakota jégbe burkolózó Terméketlen Táját, hogy megtalálja Reuben szökevény bátyját. Jeremiah – akinek a hite annyira erős, hogy úgy hiszik róla, csodákra is képes – és két gyermeke szorosan a menekülő Davy nyomában jár, de követi őket az FBI ügynöke is. A történet pedig mindeközben egyre különösebb fordulatokat vesz, mígnem úgy tűnik, az apa által vallott és közvetített értékek a legnagyobb bajban is támaszul szolgálnak."

Reuben maga a csoda, már a létezése is az, az apja pedig számomra egy megfoghatatlan valami. Én nem vagyok hívő, de azt vallom, hogy az alapműveltséghez kötelező a hitoktatás és a Biblia ismerete. Valahogy furán érzem magam amikor egy igazi hívő emberrel találkozom. A nyugodtságuk, a világképük annyira más, mint az enyém. Ilyenkor egy kicsit irigylem is őket, mert érzem, hogy kimaradok valami fontosból. Ezt éreztem a könyv olvasásakor is. Kívülállóként bepillanthattam egy amerikai család mindennapjaiba, ahol a hit fontos, mert egyébként elfújná őket a "szél", a nincstelenség. 

A lassan hömpölygő cselekmény körülveszi az olvasót, együtt utazhatunk a megfáradt apával és a gyerekeivel, hogy végre láthassák az eltévelyedett testvért. Az első oldalaktól kezdve az isteni gondviselés érezhető, de ez engem cseppet sem zavart. Sőt! Elhittem én is, hogy az apa imáit meghallgatják ott fent.
Reuben meséli el a történetet, az Ő szemein keresztül láthattam a világot. Így egyértelmű, hogy gyerekként az apját misztifikálja, és áhítattal adózik a különleges tudásának. És valóban, a regény vége felé még én is képes voltam Jeremiah-ban hinni. Erős, megfáradt, de karakteres jellem. Olyan mintha a háttérben lenne mindig, mégis Ő hozza a megnyugvást, a bizonyosságot. Éppen ezért esett olyan rosszul a könyv vége, pedig szinte a zsigereimben éreztem, hogy valami történni fog.
Reuben a kis koravén emberke, aki az egészségügyi állapota miatt csak korlátozottan élheti az életét. Olyan szívszorítóan szerethető ez a kiskrapek, végig szorítottam neki, hogy túlélje ezt a kalandot. És Swede, a húga! Egy igazi írópalánta, a cowboy-os történeteivel. Mint egy kis kobold, ahol megjelenik a színen, valahogy könnyedebbé teszi családja életét, és mi olvasók is felderülünk rajta.

Amikor a történet végéhez értem, sajnáltam ami történt. Ott akartam maradni a lapokon Reuben-ékkel, segíteni rajtuk. Ez az a könyv, amit nem lehet az ember fejéből kiverni. Lassan, de beleeszi az ember lelkébe magát, és azt vettem észre, hogy állandóan a szereplőkkel foglalkozom. Nekem igazi élmény volt elolvasni!
10/10
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 360 oldal

Nincsenek megjegyzések :

Samantha Shannon: A Mímes Rend (Csontszüret II.)

Nincsenek megjegyzések
A Csontszüret sorozat várva várt második része megérkezett. Az elvileg 7 részesre tervezett regényfolyam ott folytatódik a második részben ahol az első végett ért.

"Paige a Csontszüret sorozat első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a legveszélyesebbnek nyilvánították… Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az Abnormális Unió tanácsát. Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok sejlenek."

Paige és a Hét Pecsét tagjai viharverten érkeznek vissza Londonba, ahol az elsődleges cél az, hogy biztonságba helyezzék a lányt. Igen ám, de Scion összes kijelzőjén az Ő arcképe van néhány menekülttel együtt. Ráadásul Jaxon Hall, a banda mímeslordja is megorrolt a lányra. Paige tudja jól, hogy képtelen életben maradni a város utcáin, ha a Hét Pecsét nem védi meg. Eltökélt szándéka, hogy a felnyitja a világ szemeit, kik is a rephaiták és mit akarnak a Földön. De ezt könnyű mondani, kivitelezni szinte lehetetlen. Az a cél vezérli, hogy bosszút állhasson a lényeken, és visszavegye az emberiség a hatalmat.

Egy sorozatnál előbb-utóbb előfordul, hogy néhány rész úgymond felvezető rész, amiben rengeteg háttérinformációt kap az olvasó. Bevallom A Mímes Rend olvasása közben úgy éreztem, hogy ez a rész az előbb említett. Paige dilemmája érthető, de egy kicsit hosszúnak gondoltam. Az első rész pörgése után, a második rész eleje lassan hömpölyög, miközben kezd kitárulni a londoni látóvilág. Persze egy percig sem unalmas a regény, hiszen a látók társadalma olyan összetett, és London olyan zegzugos, hogy győzze az ember olvasni. Aztán úgy a könyv közepe fele...bummm. Visszakaptuk a minden lébe kanál  Paige-dzset, és az események felgyorsultak. 

Izgalmas volt a város koszos és lepusztult épületeiben bujkálni, miközben Paige megpróbálta kideríteni a mímeslordokról és királynőkről az igazságot. Annyira jellemző az emberekre a széthúzás és a félelem egy-egy komolyabb problémánál. Paige-nek meg kell birkóznia a beszűkült látókörű, csak a saját érdekeit néző vezetőkkel. 
Nagy sajnálatomra a Nagymester csak keveset szerepel a regényben, de néhány jelenetben megható a kapcsolata a lánnyal. A Hét Pecsét tagjait jobban megismerhettem, közelebb kerültek hozzám, főként Nick, aki teljeskörűen Paige mellett áll, segíti a bajban.
A függővégű befejezés úgy tűnik az írónő kedvence, mert itt is azt található, de még milyen függővég!!!

Még mindig megdöbbenek azon, hogy mennyire fiatal az írónő, és milyen jó könyveket ír. Ebben a sorozatban rengeteg potenciál van, és úgy tűnik Samantha ezzel teljesen tisztában van, nem kuszálja össze a szálakat. Csak így tovább! Most már várhatom a harmadik részt.
10/10

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Terjedelem: 558 oldal

Nincsenek megjegyzések :

Samantha Shannon: Csontszüret (Csontszüret I.)

Nincsenek megjegyzések
Nem most olvastam először ezt a regényt, de mivel nemrég jelent meg a folytatása, ezért újból felelevenítettem az emlékeimet.

Paige Mahoney 2059-ben Londonban él, ahol a Scion uralkodik. A világ "felébredt", az emberek között számos más képességekkel is rendelkező személy él, amit a Scion tűzzel és vassal megpróbál elfojtani. Paige is "más", Ő az álomjáró, akinek az aurája ugyanolyan különös, mint maga a lány.

"A szindikátusnak dolgoztam. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek. Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármit kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt a I-4 szennyesében turkálni, Jaxon záros határidőn belül már ugrasztott is. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve."

London utcáit kerületekre osztotta az alvilág, és Paige I-4-es cohorsban dolgozik Jaxon mímeslord jobbkezeként. De egy éjjel a lányt az őrök elkapják, és nemsokára egy büntetőtelepen találja magát, Oxford elveszett városában. Innentől kezdődik az igazi kaland.

Paige rádöbben arra, hogy Scion valójában micsoda, és kik azok akik rángatják a zsinórokat. Találkozik a rephaitákkal, akik kegyetlen úrként kínozzák a látókat, és állatoknak nézik az embereket. Minden embernek van egy rephaita gazdája, aki korlátlan hatalommal rendelkezik személye felett. A lány Arcturus nagymesterhez kerül, és ha túl akarja élni a borzalmakat, akkor meg kell keményednie, és meg kell vívnia a harcát. 

Így másodszorra olvasva is csak azt tudom mondani, hogy imádtam minden sorát. Samantha Shannon a viktoriánus Londont belehelyezte a modern korba, ami kellően megmozgatta az olvasó fantáziáját. Az enyémet mindenképp. ;-)
Paige az első oldalaktól kezdve erős egyéniség, csak néha megfeledkezik erről. Maga a háttértörténetet a lány visszaemlékezései/álmai alapján ismerhettem meg, és egy igazán izgalmas világ bontakozott ki a szemeim előtt. Rephaiták, emiták, látók és világtalanok élete úgy tűnik teljesen összefonódik. 
A cselekmény szinte Oxford telepén játszódik, elzárva a külvilágtól, megfosztva az emberi méltóságtól. Ebben a sivár környezetben szinte túlvilági fényben fürdik (és valóban) Arcturus, a másik főszereplő, aki titokzatos idegenként jelenik meg a színen. A könyv lapjain keresztül éreztem szúrós pillantását, láttam merev, érzelemmentes arcát. Micsoda Férfi!!!!
Arcturus és Paige kettőse egy perc nyugalmat sem hagy az olvasónak, egyik bajból a másikba kerülnek, és nem utolsósorban rendesen izzik körülöttük a levegő. 

Nehéz szavakba önteni, hogy miért is olyan jó ez a regény, talán a sokszínű, hierarchikus világ, és a jól megválasztott, kidolgozott karakterek miatt. Na meg persze az izgalmas cselekmény sem hátrány. Engem levett a lábamról.
10/10

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 524 oldal

Nincsenek megjegyzések :