John Scalzi: Vörösingesek

Nincsenek megjegyzések
Akik ismernek engem, azok tudják hogy nagy Scalzi rajongó vagyok. Imádom a pasas stílusát, humorát. Szeretem ahogy viccesen az arcunkba nyomja az emberi hibákat, ahogy haláli könnyedén ír a legbrutálisabb dolgokról is. Az olvasó szinte elfelejti, hogy ezeknek a humoros könyveknek komolyabb mondanivalójuk is van, de csak szinte. Ezért örültem az új könyvének is. Végre jól szórakozok egy kicsit.

Andrew Dahl csak most érkezett a Rettenhetetlen zászlóshajóra, de azonnal érzi, hogy valami nem stimmel. A  hajón lévő emberek mintha bujkálnának a kapitány előtt, és senki sem tolong a lehetőségért, hogy új felderítésre menjen. Néhány nap után rádöbben arra, hogy a hajón a halálozási ráta nagyon magas, és néhány tiszt szinte halhatatlan. Andrew úgy érzi valamit tennie kell, ha túl akarja élni a hajón lévő szolgálatot. Barátaival összefogva egy lehetetlen küldetésre indul, amivel megváltoztathatja a Rettenhetetlen statisztikáját.

Ahogy a kezembe vettem a könyvet azonnal éreztem Scalzi stílusát, és már az első mondatoktól mosolygásra állt a szám. Valahogy úgy éreztem a regény olvasása közben, hogy az író a barátaival lemenve egy közeli sörözőbe, kellemes iszogatás közben dobálták össze ezt a történetet. Az győzött, aki a legnagyobb marhaságot tudta kitalálni. Komolyan mondom, ha én is ott lehettem volna, és lenyomtam volna két féldecit, akkor talán nekem is eszembe jutott volna néhány blődség, amit beleírhatott volna Scalzi a Vörösingesekbe.
Jó kis sci-fi paródia lenne, ha szimplán az író blogján olvashatnám, és nem kellett volna megvennem. Lehet, hogy anyagiasnak tűnök, de ez most egy kicsit sok volt. Úgy éreztem, hogy mint rajongót palira vettek, megkönnyítették a pénztárcámat. Pont az az író, akit én tényleg nagyon kedvelek. 

Ez a habkönnyű kisregény tökéletes egy vízparti olvasáshoz, persze arra vigyázni kell, hogy a mosolygásunk, esetleg halk vihogásunk ne váltson ki megrökönyödést a többi fürdőzőbe. Mert azt be kell vallani, hogy tényleg jól szórakoztam az olvasása közben, de csak ennyi. Több pluszt nem adott. 
6/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve 2016
Terjedelem: 266 oldal
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Joanna Bator: Szinte éjsötét

Nincsenek megjegyzések
Joanna Bator könyveire egy ideje már felfigyeltem, de eddig nem olvastam őket.

Alicja Tabor egy sikeres varsói újságíró, aki visszatér gyermekkorának helyszínére, Wałbrzych városába, egy munka miatt. A városkában 3 gyerek tűnt már el, és a rendőrség tehetetlen. A hazamenetel általában nem okoz senkinek sem problémát, nem úgy Alicjának, aki egyre jobban szorong, ahogy hazafele utazik. Az újságírónőnek nemcsak az eltűnt gyerekeket kell megtalálnia, hanem gyermekkori emlékeivel is meg kell tanulnia élni, fel kell fedeznie a titkokkal, és misztikumokkal terhelt múltját.

Alicjával az olvasó visszarepül a második világháborúba, a németek világába. A háborúban talán a gyerekek szenvednek a legjobban, az agresszió elől nehéz elmenekülniük, és a borzalmakat nem biztos, hogy fel tudják dolgozni. De a gyerekek nemcsak a háborúban sebezhetők, hanem napjainkban is. Alicja is sérült felnőtt, aki a gyerekkorában átélt traumákat képtelen kibogozni. Édesanyja és nővére halála mai napig bűntudattal tölti el. 
A könyv központi eleme a kisváros vára, a macskanénék és a macskafalók. A sötét, misztikummal teli Wałbrzych városa szinte ráül az olvasó mellkasára. Néha beleborzongtam az eseményekbe, de Joanna Bator biztos kézzel vezetett ki ebből a poshadt, titkos, ódon porfészekből. 
A múlt lassan bontakozik ki, miközben a jelenben az eltűnt gyerekek után nyomoz az újságírónő. Torz, beteg emberekkel ismerkedhettem meg, alakjukat tökéletesen ábrázolja az írónő, még engem is kirázott a hideg, amikor megjelentek a könyv lapjain.

Joanna Bator könyve még azért is vonzó volt számomra, mert a főszereplővel közel egykorú vagyok, így nem volt ismeretlen számomra a volt szocialista államforma, társadalom. Mintha csak egy magyar ipari kisvárosról mintázta volna meg a lengyel városát.

Hiába éreztem a regény olvasása közben valami beteges, sötét dolgot, mégis magába szippantott ez a világ, na meg az írónő csodálatosan szerkesztett mondatai. Azóta már a könyvespolcomon figyel a Homokhegy, Joanna Bator másik regénye.
9/10
Joanna Bator

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Terjedelem: 420 oldal

Nincsenek megjegyzések :

Ez + Az

3 megjegyzés
Amikor teljesen véletlenül belebotlasz néhány éves fényképekbe, és rájössz arra, hogy mennyi mindent csináltál/kreatívkodtál, az lehangoló. :-(

Pedig Gyerkőc jóval kisebb volt, mégis az olvasás mellett keresztszemeztem, varrtam és nem utolsósorban a gyerekkel vágtam, ragasztottam, festettem. És nem-nem nőtt az éves kiolvasott könyvek száma, hiába "nem csinálok semmit".
Szóval frusztrált vagyok egy csöppet.

A múlthéten Gyerkőc barátnője és annak a húga nyaralt a hétvégi házunkban. Így alkalmam nyílt megismerni a nagycsaládosok életét. Mit mondjak! Egész  nap etettem, mosogattam. Nem volt semmi, még most sem pihentem ki magam. Pedig nagyon aranyosak és jók voltak a lányok. Órákon keresztül fürödtek, rollereztek, este meg társasjátékoztak velem. Csak minden este olyan éjfél körül aludtunk el, és reggel korán keltem (csak én, ők húzták a lóbőrt vagy 10-ig). ;-) Ehhez én már öreg vagyok.

Na azt hiszem be kellene fejeznem a picsogást, helyette erőt kell vennem magamon, hogy elkészítsem a levendulás szívecskéimet (legalább).

3 megjegyzés :