Lin Haire-Sargeant: Heathcliff visszatér

Nincsenek megjegyzések

Aki olvasta Emily Bronte-től az Üvöltő szeleket, biztos elgondolkozott azon, hogy ki is lehet igazán Heathcliff. Az előbb említett regényben nem sok információt kaphattunk az eszelős, bosszúszomjas Heathcliff-ről. Ezért vettem a kezembe olyan nagy örömmel Lin Haire-Sargeant könyvét.

Charlotte Bronte 1844. januárjában egy hideg vasúti kocsiban ül, épp hazafelé tart Brüsszelből. A fülke másik utasa az idős Mr. Lockwood, aki Ellen Dean halálos ágyához igyekszik. Megismerkednek, és Mr. Lockwood átadja azt a levelet olvasásra Charlotte-nak, amit Heathcliff írt szerelmének, Catherine-nek, aki viszont soha nem kapta meg ezt az írást.

A történet ott kezdődik, ami az Üvöltő szelekből kimaradt. Heathcliff megszökik a tanyáról és elindul, hogy megtalálja a múltját. Abba a városba megy, ahol megtalálta Earnshaw tiszteletes. Itt találkozik azzal az emberrel, aki gyökeresen megváltoztatja az életét.
Heathcliff kevésbé ellenszenves karakter lesz, de ezáltal elvesztette azt a nyers erőt, amit képviselt Bronte könyvében. Már már megsajnálta az olvasó, és azon szurkol, hogy boldog legyen bármennyire is ismeri a befejezést.

Olvasás közben azt vettem észre, hogy egyre inkább ismerős történettel szembesülök, és még Charlotte Bronte könyvében megismert szereplőkkel is találkozhattam. Ez az elején nem zavart, kíváncsi voltam mi fog ebből kisülni, de később nagyon kuszának találtam, talán azért tettem le és később folytattam az olvasását.

A könyv vége felé Heathcliff ismét ördögi lesz, de még mindig nem tudtam elképzelni róla, hogy később a saját fiával azt művelje amit művelt az Üvöltő szelekben. Az sem segített az olvasásban, hogy ismét elővettem Emily Bronte regényét, mert ott egy igazán eszelős, (ismétlem magam) ördögi fickóval találkozhattam. Szánalmat még véletlenül sem éreztem iránta. Bár Haire-Sargeant is hangsúlyozza az eszelősséget, mégis vérszegényebb, és gondolkodóbb embert ismerhettem meg.

Heathcliff történetében az nem tetszett, ahogy lezárult. Úgy éreztem magam, mintha egy rossz szappanoperába kerültem volna. Kár érte, mert szerintem egy egész jó kis történet keveredett volna ki belőle, ha Charlotte Bronte regényét nem keverték volna bele.
7 pontot kap tőlem a regény.

Nincsenek megjegyzések :

Nalini Singh: Vonzódás

Nincsenek megjegyzések

A Földön három faj él egymás mellett:
1. A mentálok, akik különleges mentális képességekkel bírnak, de kiölték magukból az összes érzelmet, hidegek és számítóak. Létrehoztak egy úgynevezett mentálhálót, ahova az összes mentál csatlakozik. A Földön vezető pozíciót töltenek be, hiszen semmilyen érzelem nem befolyásolja őket.

2. Az alakváltók, akik szenvedélyesek, és természetesen viselkedésük nagyban hasonlít ahhoz az állathoz, amivé vállnak az alakváltás után. Erős közöttük a falkához való tartozás.

3. És természetesen az emberek, akiket csak épp megemlítenek a könyvben.

Sascha Duncan mentál, és egy üzleti tárgyalás során ismerkedik meg a leopárd alakváltó Lucas Hunter-rel 2070-ben. A két faj gyűlöli egymást, de az üzlet megköttetik, mert mindkét faj akar a másiktól valamit. Hunter egy sorozatgyilkost üldöz, aki mentál és az alakváló fiatal lányokat gyilkolja különleges kegyetlenkedéssel. A Duncan család pedig több információt szeretne az alakváltókról, meg persze nyereséget is. Egy valakivel senki sem számol, Sascha más mint a többi mentál, az élete a folyamatos álcázásból és félelemből áll, hogy valaki rájön a titkára. Lénye létfontosságú lesz mindkét fél számára.

Nalini Singh 2006-ban adta ki először ezt a könyvet és számomra hihetetlen, hogy ez a történet (sorozat) hamarabb született mint az Angyali vadász sorozat. Miért mondom ezt? Mert szerintem sokkal jobban összerakta ezt a világot a szereplőkkel együtt, mint az előbb említettben. Sascha és Lucas világa és személye elég érdekes, hogy elfelejtkezzem arról, hogy egyébként nagyon egyszerű a történet felépítése és nyelvezete.

A szerelmi szál, Sascha-Lucas, élvezetes, és ez hozz életet a cselekménybe. Egyébként az egész történetre az kell mondanom, hogy egyszerű, nincs túl bonyolítva, csak kevés mellékszereplővel ismerkedünk meg. Érezhető, hogy a sorozat következő részeiben bontakoznak ki, az első részben megemlített karakterek.

Az ilyen típusú könyveket én nagyon hamar olvasom, felüdülés a léleknek. Nem kell agyalni, nem önt el az elviselhetetlen fájdalom vagy öröm. Csak kikapcsol.
A Moly-on 4,5 pontra értékeltem, itt pedig 9,5 pontra. Igazán várom a folytatást, remélem hamar kiadják a következő részt is.

Nincsenek megjegyzések :

Jodi Picoult: Házirend

4 megjegyzés
Jacob Hunt Asperger-szindrómás, azaz betegsége az autizmus enyhébb formája. Ez azzal jár, hogy nem képes értelmezni az alapvető társas jelzéseket, nem képes kimutatni az érzelmeit. Úgy is mondhatnánk, hogy nem képes mély érzelmekre. Édesanyja, Emma mindent megpróbál, hogy Jacob fia "normális" legyen. Pénz, és időt nem sajnálva fejleszti a nagyobbik fiát, miközben a kisebbik fia, Theo, a háttérben marad.
Mint mindenki, akinek ilyen betegsége van, Jacobnak is van egy kedvenc hobbija, a kriminalisztika. Képes többször is megnézni a kedvenc sorozatát, sőt anyja tudta nélkül fel-feltűnik a valódi bűntények helyszínén, ahol kéretlenül osztogatja a tanácsait.
Nem lenne semmi baj, de egyszer csak brutálisan meggyilkolják Jacob segítőjét, Jess-t. Jacob hamar a börtönbe találja magát, gyilkosság vádjával. A legborzasztóbb pedig az, hogy a betegségéből kifolyólag az érzelemmentességet beismerő vallomásként értelmezik a rendőrök.

Ha valakire azt mondják hogy autista, szerintem a legtöbb embernek az Esőember című film jut az eszébe, Dustin Hoffmann főszereplésével. Elképesztő milyen keveset tudunk erről a betegségről, és hajlamosak vagyunk nagyon hamar leírni azokat az embereket, akik ebben szenvednek. Azt például tudtam, hogy az intelligencia szintjük átlag feletti.
Jacobnak az IQ-ja magas, mégis nem tud normálisan, könnyedén csevegni az osztálytársaival. Így igazi csodabogárnak, nem egy esetben debilnek tartják. Nekem nagyon tetszett, hogy Jodi Picoult (mint ahogy már megszoktuk) Jacob gondolataiba is elkalauzol bennünket, mint ahogy Emmáéba, Theo-éba, Oliver ügyvédébe, és Rich nyomozóéba. Nekem teljesen hihetően írja le az írónő egy asperger-szindrómás gondolatait.

Emma egy szimpatikus szereplő, akit nagyon hamar megszerettem. Azt hiszem ahol tényleg van egy beteg gyerek, ott az anyukák a legerősebbek, ők azok akik nem sírhatnak, mert ők tartják a lelket a család többi tagjaiba. Ők a Névtelen Hősök!!!
Theo 15 éves kamaszfiú, akit egész életében "elhanyagoltak" (Ő így érzi) a testvére miatt. Lelkileg teljesen labilis, és nem kap segítséget senkitől.

A történet érdekes, de a krimi szál nekem nem tetszik. Több hibát is észrevettem, ami az egész nyomozást, és tárgyalást nekem elrontotta. Úgy is mondhatnám, hogy nem hiteles. Nem értem, hogy miért nem kérdezik meg Jacobot a történtekről, hisz a betegségéből kifolyólag úgy is elmondja az igazat. A könyv közepétől én már tudtam, hogy valójában mi történt, és csak idegeskedtem, mert a rendőrök munkája itt semmit nem ért.

Picoult a könyveiben mindig alkalmaz egy csavart, egy hatalmas "bombát", ami a történet végén hatalmasat szól. Szinte fejbekólintja az embert, amitől napokig nem tud másra gondolni az olvasó, csak a könyvre.
Bevallom én ezt nagyon vártam, de amikor a végére értem a regénynek, akkor a csavar már nem is olyan nagy csavar volt, sőt még csak nem is pukkant, mert már ezt tudtam. Nem volt semmi újdonság. Ezért aztán egy kicsit hiányérzetem van, elmaradt az igazi katarzis.

Ezektől függetlenül egy jó történetet olvashattam. Jodi Picoultba nem tudok csalódni, hozza a megszokott formáját, néha persze jobban. A Moly-on 4 pontot adtam, ezért itt a blogomban értelemszerűen 8 pontot kap tőlem a könyv.

4 megjegyzés :