2012. április 24., kedd

Passuth László: Lagúnák

Szerintem Passuth László könyveit vagy szeretni, vagy nem szeretni lehet. Köztes érzelmek nem lehetnek, mert az író stílusa hamar eldönti, hogy az olvasó melyik tábort fogja erősíteni. 
Én 17 éves koromban találkoztam először a művével, és ahogy beleolvastam azonnal elvarázsolt. Ez az állapot azóta is tart! Nem tudok olyan könyvet a kezembe venni ami nem tetszene. Persze vannak igazán nagyon jók, és "csak" nagyon jók, de az biztos, hogy mi olvasók igényes regényt vehetünk a kezünkbe.

A Lagúnák már évek óta a könyvespolcomon "pihent". Egy Molyos kihívás miatt eljött az ideje ennek a könyvnek is. Az elején nehezen haladtam vele, bevallom egy ideje hanyagolom a kedvenc íróm regényeit. De néhány oldal után ismét ráéreztem az igazi szépirodalom ízére.

A 15-16. század fordulóján Velencében él a híres Cecilia, aki a ciprusi király törvénytelen lánya, a lagúnák városában pedig kurtizánként ismerik. A Signoria megbízásából különböző diplomáciai feladatokat is ellát, de leginkább a "puhatolózás" az, amivel megbízta a Serenissima. Az egyik fontos és kényes feladat elvégzése közben megismerkedik egy fiatal festővel. Cecilia életre kell, szerelmes lesz, miközben Velence lassan halódik, fontossága a nagyhatalmak sakktábláján egyre kevesebb. 

Passuth tökéletesen elénk hozza a középkori Velencét, a szavai muzsikálnak, és azt vesszük észre, hogy lassan elringat bennünket az író. Olyan finomsággal írja le a szerelmet amivel régen találkoztam, de azt is mondhatnám, hogy manapság nem divat elvonatkoztatva leírni ezt a gyönyörű érzelmet, vagy a hozzákapcsolódó testiséget. 

A szerelmi szálon túl kibontakozik a középkori Európa, ahol lázban égnek az országok a hihetetlen felfedezések miatt. Új szereplők jelennek meg, akik még nagyobb szeletet szeretnének kiszakítani az ismeretlen földrészekből. Velence megfáradt öregemberként állja a viharokat, képtelen megújulni. A bukás elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy mikor.

A könyv hangulata a történethez igazodva szomorú. Cecilia élete előttünk bontakozik ki, a fájdalmával együtt. Bevallom a regény végén könnyeztem, annyira megfogott a ciprusi lány élete. Nem lázadok fel a befejezés ellen, mert így kerek a történet, előrevetítve Velence sorsát is. Kedvenc szereplőm Cecilia, és a mord, kemény Morosini, akinek talán mégis van szíve. Örülök, hogy levettem ezt a könyvet a polcról, visszatérített az egy ideje háttérbe szorított kedvenc írómhoz.
9/10

2012. április 16., hétfő

Philippa Gregory: A fehér királyné

Elizabeth Woodwill felnőtt életének egy szakaszát dolgozta fel az írónő. Mégpedig azt a szakaszt, amikor egyszerű nemes özvegyasszonyként meghódítja a Yorkok ifjú királyát, Edwardot. Kétségtelen, hogy hatalmas fricskát adott a király a nemeseinek, amikor egy Lancaster házhoz hű nemes lányát vitte az oltárhoz. Arról nem is beszélve, hogy Elizabethnek az előző házasságából két fiacskája is született. Talán ezekből érhető is, hogy alakja a történelem során sokszor miért lett meghurcolva.

Egy igazi szerelmi történetet olvashatunk, ami a Rózsák háborúja alatt folyik. Elizabeth és Edward tényleg szeretik egymást, nem akarnak mást csak nyugalmat, és békét. Sajnos a békéből kevés adatik meg nekik, Elizabethnek többször kell menedékbe vonulnia a gyerekeivel együtt. Az olvasó előtt zajlik a testvérháború, amiben senki nem lehet győztes.

Én a Vörös királynét olvastam először a sorozatból. Ugyanúgy az a kötet is a 1464-1485 eseményeit dolgozza fel, csak persze a Lancaster oldalról. Érdekes volt a fehér rózsa (York) szemszögéből is azokat a cselekményeket látni. Az írónő Elizabeth alakjához egy cseppnyi misztikumot is hozzá csempészet. Meluzina őseként - aki egy vízi lény volt - boszorkány hajlamokkal lett megáldva. Megérzéseivel, praktikáival manipulálni tudta a történéseket. Mégis nem tudta megvédeni a fiait, hiszen ki nem hallott volna az eltűnt hercegekről (Edward, Richard), akik a Towerből szőrén szál eltűntek. A mai napig nem tudják biztosan, hogy mi történt a hercegekkel.
A Vörös királyné borús hangulatától ellentétbe ebben a kötetben életvidámságot, boldogságot találhatunk, még akkor is, ha a sors nem volt kegyes Elizabethez. Itt is egyes szám első személyben íródott a cselekmény, a főszereplő szemével látunk mindent. Az viszont tény, hogy ez a kötet sokkal jobban megíródott mint a Vörös királyné. Talán azért, mert Elizabeth alakja sokszínűbb, vagy kedvesebb volt az írónőnek. 
A Rózsák háborúja sorozatnak van egy harmadik kötete is, ami egyenlőre csak angolul jelent meg. Ebben a kötetben Elizabeth anyjáról olvashatunk. Remélem ez is megjelenik magyarul.
10/10
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...