Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Nincsenek megjegyzések

Adott egy férfi és egy nő (David, Harriet) a hatvanas években, akiknek más az álmaik, mint a társaiknak. Ők nagy családod akarnak egy gyönyörű szép, régi házban. Természetesen a társadalmi norma szerint ez szinte elképzelhetetlen, de ők megvalósítják, igaz segítséggel. Bár mindenki elítéli őket a viselkedésük miatt, mégis amikor kialakítják az otthonukat, ami egy nyugodt, szeretetteljes igazi otthon lesz, a házaspár családja boldogon tölti ott az ünnepeket, akár hetekig is. Mindenki boldog és a felszín alatt irigy, hogy ők nekik miért nem jött be az élet.

A házaspárnak sorban jönnek a gyerekek, Harriet segítséget kap anyja személyében, aki vigyáz a gyerekekre, és a házimunkában is segít. Már a hetvenes években járunk, amikor az anya ötödször is teherbe esik. Már a terhesség alatt érzi, hogy valami nincs rendben, de mindenki csak legyint az orvossal egyetemben. Harriet szenved, fizikailag "bántalmazza" a magzat, ezért nyugtatókat szed, és alig várja, hogy megszülessen a gyerek. Végre megérkezik Ben, aki teljesen más mint a testvérei. Végtelenül agresszív, hiperaktív, és buta gyerek. Beteg, csak épp senki nem akarja belátni az anyán kívül. A beteg gyerek megjelenése a családban óriási változást hozott. Mivel agresszív, és látványra is furcsa a rokonok elmaradnak, nem értik a szülőket, miért ragaszkodnak egy ilyen gyerekhez. Harriet mindent megpróbál, hogy fejlessze Bent, de lehetetlen feladat. Csak rá összpontosít, a család széthullik. Láthatatlanul, de Harriet-et okolják a történtek miatt, és senkitől sem kap segítséget.

Végül az anya is beleegyezik, hogy Bent egy intézetbe vigyék. A család fellélegzik, úgy tűnik, újra a régi életet tudják élni. De Harriet látni akarja a beteg gyereket, és amikor elmegy hozzá, olyan borzasztó körülmények között találja fiát, hogy hazaviszi. Onnantól kezdve a család lassan széthullik. A többi gyerek elmenekül otthonról, David az apa, reggeltől estig dolgozik a pénz miatt. Az álmuk szertefoszlott, elkezdődött a vegetálás.

Lessing nyersen elénk tár egy családi katasztrófát, amitől igazán rosszul tudjuk érezni magunkat olvasás közben. Brutálisan őszinte, nincs mellébeszélés, csak lecsupaszított érzelmek. Nem hosszú a történet, és igazából befejezés sincs. Mert nem lehet befejezése egy ilyen történetnek! A társadalom nem tolerál semmilyen eltérést a normáktól, legjobb esetben különcnek nevezi az álmukat megvalósító embereket. Ha pedig beteg gyerek is van a családban, akkor végleg elhatárolódik. Anyaként még nehezebb volt olvasnom, és ilyenkor folyamatosan hálát adok Istennek, hogy egészséges gyerekem van. Én senkit nem tudok elítélni, bárhogy is dönt a beteg gyerek felől. A döntés után úgy is szenvedni fog élete végéig.
Az olvasáshoz nagy lelkierő kell, de én ettől eltekintve mindenkinek ajánlom. 9 pontot adok a könyvnek.

Nincsenek megjegyzések :

Karen Marie Moning: A hajnalra várva

3 megjegyzés

Végre megérkezett hozzánk is a Tündérkrónikák 3. része! Újra együtt kalandozhatunk MacKayla Lane-nel Dublin utcáin, kereshetjük együtt a Sinsar Dubh nevű könyvet, amiről hamar kiderül nem az amit hittünk eddig róla.
Mac két férfi között őrlődik, Barrons egyre sötétebb és fenyegetőbb, na meg persze FÉRFI. Szinte felforrósodik a könyv lapja, amikor megjelenik a színen. Csak az a kár, hogy a harmadik részben keveset szerepel, én többet szerettem volna "látni". ;-) A titokzatosság még mindig körüllengi, az írónő kevés információt csepegtetett róla, a szegény olvasó meg majd megőrül, hogy akkor most mi van.
A másik pasi, V'lane a tündér, aki viszont ebben a részben egyre szimpatikusabb, és jó sokat szerepelt is. Belépett harmadik főszereplőnek.
MacKayla egyre erősebb, és lassan fogalma sincs kinek mit higgyen, ki a barát és az ellenség. Jobban magára hagyatkozik, önálló döntéseket hozz, és megpróbálja fel/kihasználni az embereket (bocsánat, lényeket).

Olvasóként egyre több információt kaptam a Seelie és Unseelie világról, amik igazán érdekesek. Az új szereplők tökéletesen illeszkedtek a történetbe. Olvasás közben sokszor csendben mosolyogtam, a poénok aranyosak.
A befejezés nagyon ütősre sikeredett. Már most olvasnám a negyedik kötetet, kíváncsi vagyok mi lesz Mac-kel. Én már garantált vásárló vagyok! ;-)

Negatívumként meg kell említenem, hogy a harmadik kötet egyáltalán nem illik az előző két kötethez külsőleg. Nem tudom miért változtatta meg a kiadó, de nagyon fura, hogy a könyvek gerincén nem jelenik meg a hármas szám. Lehet, hogy csak engem zavar, de én szeretem ha a sorozatok egyformán néznek ki. Jó rájuk nézni. ;-)
9 pontot kap tőlem a könyv.

3 megjegyzés :

Steven Saylor: Birodalom

Nincsenek megjegyzések
A Pinarius család története folytatódik, Kr. u. 14-től Kr. u. 114-ig követhetjük nyomon a család sorsát. Ez az időszak az ókori Róma történelmében igencsak viharos. Megalakul a császárság, és ennek következtében jó néhány uralkodó felemelkedését és bukását láthatjuk.

Saylor nem volt könnyű helyzetben, amikor ezt a könyvet írta, hiszen az olvasóknak van fogalmuk a történetben szereplő császárokról, korszakról. Számos író feldolgozta például Néró, Caligula vagy épp az isteni Claudius életét. Szerencsére Steven Saylor ezzel a ténnyel nagyon is tisztában volt, és a kiválasztott Pinarius család által teljesen más szemszögből mutatja be ezt az időszakot.

Mintha a főszereplőkkel jártam volna be az ókori Rómát. A szemem előtt égett a város, és épült újjá, hogy szebb és hatalmasabb legyen. A Pinariusok életébe bekukucskálva információt kaptam az akkori politikáról, hatalmi harcokról. De mindvégig a család a fontos, és a generációkat összekötő fascinum, az a talizmán, aminek a keletkezését már homály fedi. Ez a talizmán védi, és óvja a Pinariusokat, ez a kapocs a múlt és a jövő között.

A történet végén egy kis összefoglalást kapunk a 100 évről, és számomra a legtökéletesebb befejezést választva, elbúcsúzunk a család (apa és fia) tagjaitól. Csak reménykedek benne, hogy nem kell sokat várni a folytatásra.

A könyv borítója tetszetős, a betűméret és a sorköz elég kicsi. Az elején még zavart, de aztán megszoktam. Ahogy a Róma című könyvben, itt is megtalálhatók a térképek, illetve az időszalag, aminek a segítségével az olvasó nem tud elveszni a felölelt 100 évben. A regény olvastatja magát, a 474 oldalt néhány nap alatt kiolvastam.
Összességében azt kell mondanom, hogy nem csalódtam Steven Saylorban. Ismét nagyon alkotott! Nekem nagyon tetszett, igaz a Róma jobban, mert számomra kevésbé ismert történelmi hátteret dolgozott fel.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave Kiadónak!


Nincsenek megjegyzések :