2012. szeptember 30., vasárnap

Trux Béla: A templomos lovag (Akkon I.)

Azt hiszem a legtöbb olvasónak megakad a szeme a könyv borítóján, és elgondolkozik az ember ha még azt is tudja, hogy az író első regényét láthatja a polcon. Én sokáig nézegettem Trux Béla könyvét, szerencsémre egy kedves ismerősöm kölcsönadta nekem, így belevethettem magam az olvasásba.

Tristan von Zorn beleszeret egy nemesi lányba, Susanne-ba. Nem lát, nem hall a szerelemben, éppen ezért olyan dolgot művel, ami nem egyezhető össze egy fiatal lovag életével. Menekülnie kell, és csak egyetlen kiutat lát maga előtt, ha beáll a Templomosok lovagrendjébe. Vagyonát átadva a Templomnak, elhajózik a Szentföldre, hogy bűnbocsánatot kapjon szörnyű tettéért.

Nagyon sok embernél olvastam, hogy a regény első 100 oldala elég romantikusra sikeredett. Ezt csak megerősíteni tudom, nagyon nehezen haladtam az olvasással. Úgy éreztem, hogy az író vagy túl írja az adott szituációt, vagy átlép fontos dolgokon. Szerencsére amikor a fiatalember belép a Templom kapuján megváltozik a könyv hangulata. Romantikus könyvből történelmi regény válik.

Érezhető, hogy az író hatalmas tudással rendelkezik a könyvben megírt időszakról. Nekem átlagos a tudásom a keresztes háborúkról, így persze ismerős néhány név, illetve történelmi esemény a regényben. A hiányosságaim egyáltalán nem zavaróak olvasás közben, hiszen olyan korhű leírást kaptam a fegyverekről, lovakról, ruhákról, élelmiszerekről és számos dologról, ami kivívja az elismerésemet az író felé. Sőt úgy éreztem, hogy Tristan élete szinte keretbe foglalja a Mennyei Királyság történelmét. Nem is a fiatal lovag a fontos, hanem maga Akkon, na meg persze a Templomosok.
Tristan igazán szerethető főhős, még akkor is, ha azonosulni, és megérteni elég nehezen tudtam. Az 1200-as évek vége felé azért elég keménykötésű férfiak éltek, az ilyen széplelkű fiúk nehezen tudtak volna boldogulni. Ebben a regényben nemcsak romantika, hatalmas véres csaták vannak, hanem egy cseppnyi misztikum is, ami a folytatásban biztos nagyobb szerepet kap majd.
A könyv nyelvezete megfelelő, hiszen nem lenne hiteles a történet, ha a mai szófordulatokat használta volna az író. Azt is mondhatnám, hogy az író részletekre menően írja le a cselekményt, néha többször is utal ugyanarra a dologra. Gondolom a hangsúlyozás miatt, de nekem ez néha zavaró volt.
Összességében azt mondhatom, hogy egy igazán jó történelmi regényt olvashattam. Kíváncsian várom a folytatást.
8/10
Köszönöm a könyvet Borga!

2012. szeptember 24., hétfő

Nalini Singh: Angyalkard (Angyali vadász 4.)

Az Angyali vadász sorozatban végre nemcsak Elenáról és Raphaelről olvashattam, hiszen a történetük számomra kezdte elveszteni a varázsát. Ez a rész Dmitriről a vámpírról, a Hetek tagjáról szól. Bevallom Dmitri nekem egy ellentmondásos figura volt, hiszen a sorozat első részében még elég ellenszenves férfinak ismerhettem meg, aztán folyamatosan emberközelinek írta az írónő, mintegy bevezetve a negyedik részt, amiből megismerhettem a jó öreg vámpír életét.

Dmitri, aki igazán zárkózott vámpírként mutatkozott be az olvasóknak, megismerkedik Honor St Nicholas-szal a vámpírvadásszal. A lány még nem tudott igazán felépülni abból a borzalomból, amit azoknak a vámpíroknak köszönhet, akik elrabolták őt. Mégis félre kell tenni a félelmeit, hiszen az új gyilkosság felgöngyölítésében neki kell segítkeznie. Honor helyzetét az sem könnyíti, hogy mindennapos kapcsolatba kerül a félelmet keltő Dmitrivel.

Már az első sorok után éreztem, hogy ez a rész nekem tetszeni fog. Üdítően hatott rám, hogy nem Elena és Raphael civódását kell olvasnom. Honor figurája szimpatikus volt számomra, és az sem okozott csalódást nekem, hogy elég hamar rá lehetett jönni, hogy valójában kicsoda. A nyomozás elég izgalmas és cselekmény dús, miközben Dmitri élete a visszaemlékezései során az olvasó elé tárul. Szívbemarkoló életutat járhattam be a vámpírral együtt, megmagyarázva azt is, miért lett olyan Dmitri amilyen. Szerencsére ebben a részben az írónő nem esett abba a csapdába, hogy minden oldalt megtűzött volna erotikus, vagy szex jelenettel. Bár lehet, hogy sok olvasó hiányolta, én nem. Talán pont ezért lett még szimpatikusabb a két főszereplő. Igaz Dmitri nem ér fel Raphel kisugárzásához, de nagyon oda tette az írónő az alakját. 

Összességében azt mondhatom, hogy a sorozat negyedik kötete visszaadta a hitemet. Bátran veszem a kezembe a többi részt is.
9/10


2012. szeptember 20., csütörtök

Kihívások és a kényszer

Olyan emberke vagyok, aki az elvállalt dolgokat szereti elvégezni. Éppen ezért a Molyon lévő kihívásokra csak akkor jelentkezek, ha van esély arra, hogy teljesíteni is tudom. Mégis így az év vége felé van néhány elmaradásom. Persze nem sok, talán ha összesen 10 könyvről van szó amit december 31-ig el kell olvasnom. A kényszeres megfelelés miatt nem tudom a sarokba hajítani ezeket, viszont igazából kedvem sincs elolvasni az előbb említett 10 db könyvet. Nem mintha nem érdekelnének, csak van valami más, valami új, és én olvashatom a vállalt dolgokat. Ez így nem jó. Mégis amikor új kihívást látok, és érdekel jelentkezem. Aztán meg nyavalygok, és halogatom az olvasást.
Pedig nekem nagyon tetszik ez a kihívásos dolog. Sok érdekes könyvet olvastam, illetve új szerzőkkel ismerkedtem meg a hatásuk miatt. Valószínűleg át kell alakítanom a kényszeres megfelelésemet, hogy ne érezzek rossz szájízt egy-egy könyv után. Ami nagyobb feladat, mint gondolom. De addig is augusztus óta gyűröm a napi penzumot, és meglátom, hogy mi lesz az év végén.

2012. szeptember 9., vasárnap

Kate Morton: Az elfeledett kert

Az egy nap alatti kiolvasás tönkretette a szemem, és lelkiismeret furdalásom van, hogy a mai napon szinte nem voltam elérhető a családnak. De nem tehetek róla, hogy a könyv teljesen magával ragadott. Letehetetlen!!

A fülszöveg is felcsigázza az embert, ahol arról olvashatunk, hogy egy 4 éves kislány egyedül van az Ausztráliába tartó hajón. Mindössze egy kis bőrönd van nála, amiben néhány ruha és egy mesekönyv található. A mesekönyvet Eliza Makepeace írta, és egy gyönyörűen illusztrált mesekönyvről van szól. 
Ausztráliában a kikötőmester fogadja örökbe a feleségével együtt, és a lány csak a 21. születésnapján tudja meg az igazat arról, hogy Ő nem a család vér szerinti tagja. Innentől kezdve az a célja, hogy megtalálja a gyökereit.

Három idősíkkal találkozhat az olvasó a regényben. Az egyik 1975-ben játszódik, amikor Nell Angliába utazik kibogozni családi múltját. A másik az 1900-as évek elejét mutatja be, Eliza Makepeace életébe pillanthatunk be. A harmadik pedig 2005-ben zajlik, amikor is Cassandra, Nell unokája, nyomozását láthatjuk, amint a nagymamája által felderített titkokat próbálja megfejteni. Ezek az idősíkok folyamatosan váltják egymást, de ez egyáltalán nem zavaró. Ahogy ugrálunk az időben, úgy ismerjük meg Nell életének egy-egy darabjait.

Miközben lassan megismerjük a szereplőket, mellette csodálatos tájleírást kapunk az írónőtől. Megelevenedik a lapon a Blackhurst Udvarház, Tregenna utcái, a Szirti lak, és nem utolsósorban a csodálatos titkos kert. Belopakodik a szívünkbe a történettel együtt, és azt sajnálja az ember, hogy nem lehetünk ott. 
Olvasóként én is arra kerestem a választ, hogy mi történt 1913-ban, miért került Nell Ausztráliába. Ahogy egyre több információt kaptam, úgy fejtettem meg a titkot Cassandrával együtt. Igaz nekem hamarabb sikerült. ;-)

A mesekönyvnek fontos szerepe, hiszem ez az egyetlen nyom, amit követni tud Nell. A könyvben három mesét találhatunk, mindegyik keretbe foglalja az addig felfedezett titkokat. Szinte magunk is Eliza Makepeace meséinek hatása alá kerülünk.

Élveztem a könyv minden sorát. Kate Morton a kedvenc írónőim listájára felkerült, és remélem még olvashatok tőle izgalmasabbnál izgalmasabb regényeket.
10/10




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...