2013. július 23., kedd

Rose Tremain: Színarany

Kevés olyan könyv van számomra, ami ennyire a hatása alá tudott vonni. Rose Tremain-nek sikerült. Az írónő első magyarul megjelent regényében a nyugalmat találtam meg, pedig a történet szomorú és néhol megbotránkoztató.

Egy friss házas középkorú házaspár a férj idős édesanyjával együtt az új élet reményében Új-Zélandra költözik Angliából. A férj állatárverező, a feleség nevelőnő volt, mégis földet vesznek az új világban és gazdálkodni akarnak. Nem értenek a földműveléshez és a gazdálkodáshoz, de a kellő lelkesedésük megvan, igaz mindenkinek más az álma ebben a kis családban. A vályogból épített házuk minden lakott településen túl található, de ők a maguk módján boldogok, különösen a feleség Harriett. Igaz az idős asszony kezdetben nem tudja elfogadni a puritán, de inkább azt mondom, hogy szegény életet, a törött teáskészletét ragasztgatva próbálja a saját életét is helyrehozni. Sajnos az első kemény tél már olyan megpróbáltatások elé állítja a házaspárt, amiből nem képesek kilábalni. Az álmok összetörnek, és felszínre kerül néhány szennyes dolog is a férj múltjából. Miközben Harriet megpróbál segítséget kérni a szomszéd farmról, a férje a patakban aranyat talál, és teljesen megbabonázza a "könnyű" meggazdagodás lehetősége.

Új-Zéland vadregényes tája tárul az olvasó szeme elé az 1800-as évek közepén, amikor is tombolt az aranyláz ezen a földrészen. Az írónő szemléletesen mutatja be miként teszi tönkre az embereket a "szín". A szemünk előtt esik szét a férj és a hozzá hasonló férfiak. Igazi korrajzot kapunk, hogy miként éltek és dolgoztak az aranyásók, mennyire eltökéltek voltak, illetve mennyire megszűntek emberek lenni ott az aranymezőkön. Harriett harcol az elemekkel és a pénztelenséggel, miközben a férje elutazik az aranymezőkre szerencsét próbálni. Mit tehet ilyenkor egy asszony? Teljesülhetnek az egyszerű álmai?

Bár igazi emberi katasztrófákról olvashattam, mégis nyugodtságot árasztott magából a könyv. Részletes jellemábrázolást kapunk a szereplőkről, a cselekmény lassan, de egyenletesen halad, én nem unatkoztam egy percig sem az olvasás alatt. Teljesen beszippantott a történet, a végén sajnáltam hogy véget ért. Egyértelműen Harriett volt a kedvencem, a maga konok, kitartó jellemével. Szeretnék én is olyan erős asszony lenni mint Ő. A férje, Joseph, a kezdeti rokonszenves magatartása után bennem kiváltotta a gyűlöletet, egy igazi gerinctelen ember. 
Ebben a regényben nagy szerepet kap a misztikum is. Az őslakos Pare alakja egy igazi színfolt a szereplők palettáján. Az Ő szemén és száján keresztül ismerhetjük meg a maorik hitvilágát, és Edwin - a szomszéd birtokon élő kisfiú - alakja is mély benyomást kelt az olvasókban.
Külön köszönet a kiadónak, hogy ezt a rendkívüli regényt ilyen tetszetős köntösbe csomagolta, még egy kis könyvjelző szalagocskát is kaptunk tőlük.

Mindig is nehéz helyzetbe kerülök amikor az egyik kedvenc könyvemről kell írni. Egyáltalán nem találom a szavakat, ilyenkor peregnek az események a szemem előtt, főként színeket, illatokat és hangokat hallok a fülemben, hiszen annyira bele tudom élni magam az olvasásba. Mert ez a regény a kedvencem lett, és megérdemelni, hogy sok-sok olvasó kezébe belekerüljön. Remélem a kiadó több könyvet is kiad az írónőtől, mert a Színarany művével engem teljesen levett a lábamról.
10/10
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2008
Terjedelem: 416 oldal
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...