Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Nincsenek megjegyzések
Kíváncsian vettem a kezembe a könyvet, mivel a családomban él anorexiás, igaz távol a messzi Amerikában. De amikor 30 valahány kilósan Magyarországra jött, hogy orvosok vegyék kezelésbe, akkor a maga valójában megjelent ez a betegség előttünk. Azt hiszem az emberek hajlamosak az anorexia betegségre csak legyinteni, nem gondolják veszélyesnek. Itt Magyarországon mindenképp.

Anderson tisztán és nyersen elénk tárja a betegséget Lia szemszögéből. Habár olvasóként nem értettem meg Liát, de az érzelmeit mélységesen átéreztem, és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért csinálja. Ahogyan a sógornőmet is kérdezgettem, hogy miért nem eszik. Amire szinte a könyvben szereplő válaszokat kaptam. Ilyen nagyfokú önértékelési problémát csak igazán jó szakorvos, pszichiáter tudja kezelni, vagy végső esetben ideiglenes megoldásként, a gyomorszonda. Ezt az utolsó megoldást "választotta" a sógornőm is, aminek igazából semmi értelme, mert úgy is elfogy egy idő után.

Lia mégis megmenekül, kimászik a gödörből. Arra is kíváncsi lennék, hogy mennyi anorexiás betegnek sikerül ugyanez. A sógornőmnek nem, 34 évesen roncs, csontjai egy 80-90 évesnek felelnek meg, a szervezete szinte lebontotta önmagát, és most hiába "eszik" a roncsra igazán nem lehet építeni semmit.

Megdöbbentő, félelmetes! Ezek jutottak eszembe a könyvről, ahogy Lia meztelen gondolatait elénk tárja. Harc az agyunk, kezünk, gyomrunk és szívünk ellen. Anderson mesterien fogalmaz, amitől még jobban bele tudtam élni magam a regénybe. A könyv mérete pont megfelelő, nincs semmi mellébeszélés, még több fájdalom. Tárgyilagosan, tömören megkapjuk azt a tömény borzalmat, amivel a főszereplő küzd. Igazából a borítóval nem tudok mit kezdeni. Tetszik is, meg nem is. Nem biztos, hogy belelapoztam volna a boltban, ha előtte nem hallottam volna róla.

Lányos anyaként még jobban megrázott ez a regény. Talán azért, mert valahol az agyam hátuljába elzárva félek az anorexiától. Nem akarom, hogy a lányom ebbe a betegségbe essen, és ijedten nézem, amikor 6 évesen ott áll a tükör előtt, és kinyomva a hasát kijelenti hogy nagy, miközben csontkollekció. Hiszem, hogy az anorexia egyik kialakítója a mai torz női példakép is. Igyekszem úgy nevelni gyermekem, hogy Lia sorsa még messziről sem kísértse. 
9/10

Nincsenek megjegyzések :