Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Nincsenek megjegyzések

Mi mindent lehet 19 perc alatt csinálni??? Peter Houghton-nak ennyi idő állt rendelkezésére, hogy bosszút álljon a diáktársain. Ennyi idő alatt egy ember élete gyökeresen megváltozhat, mint Josie Cormier-nek.

Jodi Picoult rendesen odatett!! Ez a nő tudja miről kell írni, és tökéletesen megválasztja a célközönségét.

Tulajdonképpen két embernek ismerhetjük meg az életét, Peter-nek és Josie-nak, akik kiskorukban barátok voltak, majd ahogy óvodába, illetve iskolába kerültek úgy ez a barátság egyoldalúvá válik, mivel Josie nem tudja felvállalni a különcnek titulált Petert.
Van egy érdekes mondat a regényben, amikor Peter ügyvédje abban reménykedik, hogy mindenki volt iskolás - mármint az esküdtek között - és biztos van egy megalázó élménye erről az időszakról. Milyen igaza van!!! Szerintem nincs a földön olyan felnőtt, akinek tényleg ne lenne valamilyen rossz élménye az iskolával kapcsolatban!!! Kinek rosszabb kinek jobb. Az iskola egy olyan hely, ahol a tanulók kíméletlenül kiközösítik a többség szerint furának titulált gyerekeket.
Petert első perctől fogva gúnyolták és fizikailag bántották.

Itt jön be nálam az első ok, amiért még jobban érdekelt ez a regény. Tanárként /osztályfőnökként én is szembesülök az iskolai erőszakkal. Sajnos egyre többször! Egy iskolai vérengzéskor óhatatlan, hogy felmerül az iskola/tanárok felelőssége. Miért nem állították le amíg lehetett? Miért nem fedezték fel időben a problémát? Egyáltalán, hogy lehet egy iskolában befenyíteni/bántalmazni valakit??? Bármennyire fura, a válasz a regényben van - habár hozzá kell tennem, hogy szerencsére nálunk még nem tudnak ennyire elfajulni a dolgok, mert kiemelődik az agresszív gyerek a közösségből - legtöbbször fordítva sül el a segítség, még jobban cikizik a bántalmazott gyereket, mert tanári védelmet kapott. A kiközösítést ilyenkor csomagolni lehet. Egy keskeny úton egyensúlyozva próbál a tanár segíti, nehogy még jobban kiszolgáltassa a gyereket. Persze az első fizikai bántalmazásnál fegyelmivel repül az illető, és a bántalmazott "csak" az osztállyal/évfolyammal néz szembe.
Itt a regényben a fizikai erőszak után sem távolítják el a deviáns tanulókat, Peternek különféle válogatott "gyerek csínyeket" kell elviselnie.

Josie hamar rájön arra, hogy ha beáll a sorba, akkor kikerül a lúzerek bandájából, és a menők csapatába fog tartozni. Innentől kezdve felvesz egy álarcot, és nem gondol a következményekre, hogy hazudni mindenkinek lehet, de saját magának nem.
A regénynek ez a vonala pedig azért érdekelt, mert anyaként az a célom, hogy a gyerekem jól érezze magát az oviban/iskolában, ehhez pedig az kell, hogy sikeres legyen. Hogy lehet valaki sikeres????
A sikerességnek az első feltétele szerintem a jó kommunikáció, plusz minél fiatalabb valaki, annál jobban számít a külső megjelenés is.

Ha már az okokat keressük az iskolai lövöldözéseknél, akkor a szülőkről is beszélni kell. Peter a bátyja mellett egy szürke kisegér, és ezt éreztetik a szülők is vele. Csak úgy gondolják a szülők, hogy szeretik a kisebbik fiúkat is, de valójában csalódottak, hogy nem egy ugyanolyan jó képességű gyerekük született, mint az első fiúk.
Az iskolai bántalmazások, az otthoni csalódások, és nem utolsósorban Josie árulása vezetett Peter lövöldözéséhez, ahol 9 ember meghalt, és egy csomó gyereket megsebesült.

Jodi Picoult szép lassan megismerteti az egész "sztorit" az olvasóval, a főszereplő gyerekek születéséig visszamegyünk. Úgy éreztem, hogy már mindent tudok róluk, így Josie nagy csattanója már a könyv felétől kiszámítható volt. Érdekes, megrázó olvasmány. Peter nem egy bosszúálló szörnyeteg, de nem nevezhetem áldozatnak sem azok után amit tett. Mindenféleképpen elgondolkoztató, hogy mennyire könnyű valakit tönkretenni, és ezért még jobban oda kell figyelni a viselkedésünkre.
Picoult-tól ezt a regényt is el kell olvasni!!!

Nincsenek megjegyzések :