Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Ezidáig nem olvastam semmit az írónőtől, viszont csupa jó értékelést olvastam a műveiről. Így gondoltam egyet, és megrendeltem A barackfa titka című regényét.

A harmincéves Willa Jackson – egy generációkkal korábban anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként – kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami annak idején az észak-karolinai Walls of Water legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a szerencsétlenség és a botrány jelképe. Willa megtudja, hogy volt osztálytársa – a nemesi származású Paxton Osgood – kívülbelül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást. A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, amely a mai napig hatással van az élők sorsára.

Volt-e valami elvárásom a könyvvel szemben? Nem igazán, habár A csodálatos Waverley-kert is ott figyel a polcomon, még nem sikerült elolvasnom. Kiürítettem az elmém, és kihasználva az ünnepek lassúságát elkezdtem olvasni a kisregényt.

Az elszegényedett családban született Willa Jackson és a dúsgazdag Paxton Osgood között semmi közös nincs. Mégis a sors összehozza őket, hiszen a Nőegylet most ünnepli a 75. évfordulóját, és az alapító tagok a nagymamáik voltak. Az évforduló alkalmából Paxton felújíttatja a Blue Ridge Madam épületet, amit még Willa ükapja építtetett. 

Már az első oldalakon kiderül, hogy a főszereplő két leányzó súlyos önértékelési problémával küzd. Nem találják önmagukat, mindegyikük másként próbálja megoldani a nehézségüket több-kevesebb sikerrel. Bár kezdetben Willa és Paxton nem kedvelik egymást, mégis egy esemény megváltoztatja a viszonyukat.

El kell mondanom, hogy ebben a regényben mindenki lelki sérült, amit gondosan takargatnak. A fiúk ugyanúgy ahogy a lányok is. Ezért egy kicsit nyomasztó olvasni a könyvet, egy idő után engem fárasztott a sok nyavalygás. Szerencsére a barackfa alatt megtalált csontváz életet lehel a történetbe, és alig vártam, hogy belevessem magam a múltba. Az a pici misztikum még jobban felcsigázott...aztán egy jókora arcossal a padlóra küldtek.

A múlt szál egyáltalán nincs kidolgozva, mintha az írónő csak úgy odacsapta volna a végére, hogy nesztek itt van valami 5 oldal, ezzel megmagyarázok mindent. Pedig ebből a sztoriból egy igazán látványos regényt lehetett volna írni. Adva van minden a múltban: Tucker Devlin aki nemcsak álutazóként érkezett a kisvárosba, de magával hozta a csábítás művészetét, vagy talán a fekete mágiát; a fiatal Agatha és Georgie, akik elválaszthatatlanok egymástól. A jelenben pedig Willa és Colin, na meg Paxton és Sebastian csetlései és botlásai. Mégis kihasználatlan a lehetőség ebben a cselekményben.

Persze értem én az írónő üzenetét. A barátság fontossága, a múlton való továbblépés szükségessége. De nekem ez túlságosan szirupos volt, amit még meg tudnék bocsátani, ha a múlt szál rendesen megjelenne. 

Most nem tudom, hogy én olvastam rosszkor és rossz időben A barackfa titkát, vagy ez a regény nem sikerült annyira jól. Egy biztos el fogom olvasni A csodálatos Waverley-kertet, mert kíváncsi vagyok milyen egy másik könyve az írónőnek.

6,5/10

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2014

Terjedelem: 250 oldal