2012. december 31., hétfő

Szilveszter






Boldog Új Évet kívánok Mindenkinek!!!

Ez + az (avagy összefoglalok)

Eltelt egy év, és a folyamatos ígérgetések ellenére nem nagyon születnek több posztok az előző évekhez képest. Foghatnám időhiányra (amint tettem már), de az igazság az, hogy sokszor a lustaság miatt nem írom meg az érzéseimet. Így az ígérgetés helyett jövőre bevezetem azt, hogy legalább röviden elmondom a véleményem az olvasott könyvről, és valószínűleg néhány regényről hosszabb írások is fognak születni, ahogy idáig is. 

Meg kell említenem egy fontos eseményt ebből az évből. A virtuális világból foghatóvá vált néhány molyos barát, aminek tényleg nagyon örülök. Olyan jó, amikor az embert hasonló beállítottságú barátok veszik körül. Köszönöm Nektek!

Idén is sikerült teljesítenem Lobo által meghirdetett 2012-es várólista csökkentést. Sőt! Már novemberben végeztem a 12 db kiválasztott könyvvel, nem úgy mint tavaly, amikor az utolsó napokban is "kötelező" regényt faltam.
Mégis idén nem jelentkeztem az új várólista csökkentésre. Azt hiszem a sikeres 2011-es és a 2012-es teljesítés után, én már kellően bebizonyítottam, hogy ha kell akkor választok, és lesz ami lesz kiolvasom! ;-)

Egyébként a Molyon persze több kihívásra is jelentkeztem, ami miatt ismételten beindult a kényszeres megfelelésem, és néha elég nyögvenyelősen haladtam néhány könyvvel. Ezért fogadom meg most azt is, hogy én 2013-ban csak olyan kihívásra jelentkezem ami épp az olvasott könyvhöz kapcsolódik. Az előbb említett kényszeres megfelelés miatt nincs nem teljesített kihívásom, és bízom benne, hogy nem is lesz. :-)

Nos, ha azt mondom, hogy a lakás most már tényleg kicsi a könyvekhez, akkor nem túlzok. Érthetően a férjem mostanában szúrósan néz rám, ha ismételten könyvvel érkezek haza. Akkor sem enyhül, ha a gyereknek hozom, mert már az Ő szobájában is túl sok a könyv. Pedig azok a gyerkőc könyvei. Én azt mondom Isten tartsa meg a jó szokásomat jövőre is, és ne számoljon utána a férjem, hogy valójában mennyi az annyi.

Sajnos idén csak 87 db könyvet olvastam, amiből 14 db magyar szerzőtől volt. Ez a szám már nagyobb, mint a tavalyi, de egyébként meg kevés. 
Idén talán legjobban a következő könyvek tetszettek: 
Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel
                                  Új nap virrad
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Szerencsére 2012-ben kevés olyan regényt olvastam, ami nem tetszett. Azt is mondhatnám, hogy jól választottam őket. 

Mit is írhatnék még...Legalább ugyanennyi könyvet szeretnék elolvasni 2013-ban is, és remélem még több számomra ismeretlen szerző műveivel megismerkedhetek!

2012. december 25., kedd

Ilona Andrews: Mágikus találkozás (Világok peremén 1.)

Be kell vallanom, hogy eszemben sem volt a szerzőpáros regényét elolvasni, de Shanara posztja a könyvről meggyőzött. Az első oldal elolvasása után az állam leesett, és éreztem, hogy ez a regény nekem nagyon bejön.

Érdekes világot ismerhetünk meg, van ugye a Töredék, ahol az egyszerű emberek élnek, van a Mágia, ahol nagyhatalmú mágus családok uralkodnak szigorú szabályok szerint, és van a Perem, ami a két világ között húzódik meg, itt az emberek gyengén, de rendelkeznek mágiával. A főszereplő Rose Peremben él két testvérével együtt, aki valami úton-módon nagyobb mágiával rendelkezik, mint itt szokás. Ez eléggé megnehezíti a dolgát, pedig amúgy sem egyszerű az élete, hiszen neki kell eltartani két kiskorú öccsét. Miközben Rose küszködik a szegénységgel, és a hatalmát kihasználni akaró férfiakkal, a Peremben valami sötét dolog történik, és megjelenik egy Mágia-beli férfi is, Declan, aki nem elég, hogy szívdöglesztő férfi, de valami miatt Rose mellé akar kerülni.

Az a hihetetlen, hogy a látszólag unalomig ismételt sztori milyen izgalmas, és mennyire az olvasó szívébe kerülnek a szereplők. Ráadásul a szerzőpáros (igen, valójában egy házaspárról van szó, ők írták a könyvet) humora megnevetteti az embert, a cselekmény így sokkal vonzóbb lesz. Bevallom Declan mellett nem lehet vélemény nélkül elmenni. A könyv elején egy arrogáns Mágiából érkezett nemesként ismerhettük meg, de már akkor is jókat lehetett derülni Rose és Declan szópárbajain. Később pedig Ő lett az igazi FÉRFI, helyes, okos, jó humora van, és a szeretett nőért bármit megtenne. Ki nem szeretne egy ilyen férfi oldalán lenni??

Perem megmentése szinte lehetetlennek tűnik, és ennek következményeként izgalmas csaták jelennek meg a lelki szemeink előtt. Bár a két főhős között forr a levegő, szerencsére nem pakolták tele a könyvet szex jelenetekkel. 
Összegezve azt mondhatom, hogy szerencsém volt amiért felfigyeltem erre a regényre. Könnyen olvasható, izgalmas, és én elkötelezett híve lettem Perem világának.
10/10

2012. december 24., hétfő

Karácsony






Mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánok!
Remélem a fa alatt mindenki megtalálta a kívánt könyveit! ;-)

2012. december 16., vasárnap

P. D. James: A halál jár Pemberley-ben

Szerintem minden Austen rajongó felkapja a fejét, mint egy vadászkutya amikor szimatot kap, hogy óh igen, a Büszkeség és balítélet szereplői visszatérnek.
Amint elolvastam az Ekultúra cikkét a könyvről, azonnal az online rendelés gyorsaságát kihasználva megvettem a könyvet. Bevallom félve vettem a kezembe, mert idáig nekem a folytatások (mármint az Austen regények folytatásai) nem nagyon tetszettek. De a fülszöveg kellően megnyugtatott.

Hat év múlva találkozhatunk Elizabeth és Darcy személyével, akik boldog házasságban élnek Pemberlyben két gyönyörű kisfiúkkal egyetemben. Elizabeth méltó társa Darcynak, megfelelően és tökéletesen látja el feladatát, most is egy fontos munka kellős közepén van, szervezi az évenként megrendezésre kerülő Lady Anne bált. A bál előestéjén már a Bingley házaspár is házban tartózkodik, csakúgy ahogy Fitzwilliam ezredes és a fiatal ügyvéd Henry Alvestone is. A meghitt, családias estét egy vadul billegő cséza zavarja meg, amiből Mrs. Wickham száll ki hisztérikus állapotban. Állítása szerint férjét meggyilkolták. A férfiak felkerekednek, hogy kiderítsék a rejtélyt. Az erdőben meg is találják Wickhamet véresen, amint halott Denny barátjára borulva zokog. Kedvenc könyvem hősei egy rejtély kellős közepén állnak, amit meg kell oldaniuk.

A regény első részében egy összefoglalót olvashattam, az írónő összefoglalja röviden a Büszkeség és balítélet cselekményét. Ezzel a gesztussal azok az olvasók is érteni fogják a történetet, akik nem olvasták Austen regényét. A rajongók pedig ráhangolódhatnak a könyv világára. Én szinte repültem a 18. század végére, 19. század elejére. A lelki szemeim előtt lepergett az előzmény, és kellőképp izgatottan vártam a folytatást. 
Azt kell mondanom, hogy P. D. James tökéletesen elkapta az austen-i hangulatot. Kitalált története tökéletesen illeszkedik a Büszkeség és balítélet világába. 

A krimi szál egyszerű, itt nem is az a lényeg, hogy halomra gyilkoljon a tettes, hanem hogy bemutassa az 1800-as évek bírósági tárgyalását. Láthatjuk hogyan épül fel az angol jogrendszer, milyen hibái voltak.
Persze nem lenne jó a könyv, ha nem lenne benne legalább egy csavar, ami után az olvasó elismerően mosolyog, és gratulál az írónőnek, hogy anélkül, hogy változtatna a szereplők megszokott jellemén, kellően izgalmas könyvet tudott írni.
Nálam az 1 pont levonást csak azért kapta a regény, mert néha túlzásnak tartottam Darcy és Elizabeth érzéseinek folyamatos ismétlését a könyv elején. Szerencsére később az írónő már érzékeli, hogy az olvasók teljesen tisztában vannak a szereplőkkel, valószínűleg azért veszik meg ezt a regényt, hogy a hőn szeretett karaktereket újra láthassák.

Minden egyes sorát élveztem a regénynek. Könnyed, olvasmányos és engedhessék meg nekem az, hogy minden Austen rajongónak ajánljam.
9/10

2012. december 9., vasárnap

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

A hétesztendős ír Lavinia teljesen összezavarodva szülei halála miatt, amnéziában szenvedve egy virginiai dohányültetvényre kerül. Szegény lányként a konyhában szolgál, ahol együtt él a házban élő rabszolgákkal. Nehezen megszokja a közösséget és az új helyzetet, szoros kötelék alakul ki közte és azzal a  rabszolgacsaláddal, akik befogadják a  fehér kislányt.
Nem sokáig tud maradni a fogadott családjával, mert a bőrszíne miatt a dohányültetvény asszonyának a testvére magával viszi. A lány élete egy csapásra megváltozik, szolgából úri kisasszony lesz, de Lavinia álma nem más, mint hogy viszontlássa az ültetvényt és a régi fogadott családját. Sikerül megvalósítani az álmát, de érzelmei miatt képtelen felfogni, hogy Ő és a rabszolgák között milyen nagy szakadék tátong.

Dél világa nekem egyenlő az Elfújta a széllel, hatalmas ültetvények, gyönyörű kisasszonyok izgalmas ruhákkal, fess úriemberek akik szeretnek bókolni, és mosolyogva fogadják még azt is, ha a kártyán elveszítenek mindent.  Miközben ezek a képek peregnek a szemeim előtt, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy kik tartották fönt a gazdaságokat. Egyáltalán milyen életük lehetett a rabszolgáknak?? Nagyon sok könyv született a rabszolgaságról, de ebben a regényben egy fehér kislány szemével látjuk az életüket. Szinte egy új világ tárult elém, ahogy a szolgák életét megismerhettem. Megható amikor az összetartásukról olvashattam, és a hűségükről, amikor bármi áron is megvédték a szeretett gazda gyerekeit, tulajdonát. Lavinia ebben a közegben nő fel, ahol a munka becsület, ahol a világ annyira más mint ahonnan érkezett. Tele titkokkal és kérdésekkel, amit nem mer feltenni senkinek. Magába fojtja, és ezzel akaratlanul a sorsa ellen vét.

A regényben a szereplők jól kidolgozottak, a jók szerethetők és a rosszak tényleges gyűlöletet váltanak ki az olvasóból. Mélységesen sajnáltam a ház úrnőjét, aki elfutva a gond elől az ópium bűvöletébe kerül. Legjobban Papát és Mamát kedveltem meg. Az Ő szeretetük elűzte a gondokat, az írónő a figurájukkal  méltó emléket állított a rabszolgáknak.
A borító nekem nagyon tetszik. Minden rajta van ami számít a könyvben. Bár a borítón szereplő mondat "A gyűlölet vagy a szeretet a hatalmasabb erő?" számomra hatásvadász szöveg. 
Nagyon tetszett a könyv, a hangulata azonnal megfogja az olvasót. Igazán érdemes elolvasni.
10/10

2012. november 22., csütörtök

Jodi Picoult: Gyere haza



Adott egy házaspár, Zoe és Max, akik gyereket akarnak. A sors közbeszólt, és többszöri próbálkozás ellenére is nem sikerült élő gyermeket kihordani és megszülni. Ebben az embert próbáló helyzetben Max teljesen összetörik, és feladja azt a reményt, hogy lehet gyereke. Nem tud támaszt nyújtani a feleségének, nem akar több orvosi kezelésre menni. Egyetlen kiutat lát az életében, a válást. 

Zoe nem érti a férje választását, Ő még tovább akar próbálkozni, hiszen három megtermékenyített, lefagyasztott petesejt várja őket. A válás, mint derült égből a villámcsapás éri, és megpróbál új életet kezdeni a férje nélkül. Segítségére egy újdonsült barátnő siet, Vanessa.  A kezdeti barátságból észrevétlenül szerelem alakul ki. 

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Az első néhány fejezetet őrült nehezen olvastam, mert folyamatosan elöntött a személyes érzéseim, tapasztalataim az elveszített baba miatt. Le kellett tennem a könyvet, mert nem bírtam elviselni a fájdalmat, Zoe és a saját fájdalmamat. Még így is nagyon megrázott, hogy Istennek hála nekem végül lett gyermekem. Ekkor éreztem azt, hogy ezt a könyvet nekem írták.

Ahogy Picoult-tól megszokhattuk mindhárom főszereplő szemével látjuk a cselekményt, és olyan társadalmi problémát boncolgat, amit nagyon nehéz szerintem megoldani. Számomra egy kicsit túl sok volt az, hogy Max fanatikus vallásosságba menekül. A hagyományos család legfőbb szószólójának nem egy minden eszközt bevető vallási szektának kell lenni. Ahogy haladtam a történetben, úgy kezdtem nem érteni, hogy akkor most boldog vagy nem boldog volt a házasság. Max figurája egyre ellenszenvesebbé vált számomra, de Zoe-val sem tudtam tovább azonosulni. Azt is mondhatnám, hogy számomra a könyv szereplői átlagosak nem kiemelkedők, laposak. Pedig maga a feldolgozott probléma tökéletes választás volt az írónőnek, hiszen erről a témáról mindenkinek van véleménye. 

Nem lett a kedvenc Jodi Picoult könyvem a Gyere haza, pedig az írónő a megszokott módon írta meg a regényét. Talán azért sem lett a kedvencem, mert most már valami újat várok tőle, de még mindig a régi. Ettől eltekintve ez egy igazi Picoult könyv, amit még megfűszerezz az a lehetőség, hogy zenét is hallgathatunk olvasása közben. A kiadónál le lehet tölteni a könyvben szereplő zenéket. Igazán ötletes, és segítségével az érzelmek csak úgy elárasztják az olvasót.
8/10

2012. november 7., szerda

Gyerekkönyvek

A kislányom 2,5 éves volt, amikor először írtam a gyerekkönyvekről egy kis szösszenetet. Azóta eltelt néhány év, a gyerkőc most már 6,5 éves. A mese vásárlási lázam semmit sem változott, ebből kifolyólag lassan új könyvespolcot kell vennünk a gyerekszobába. Nem lenne ezzel semmi baj, de valahogy a kislányomat nem hatja meg a dolog, azt is mondhatnám, hogy abszolút favorit kedvenc mesesorozat mellé teljesen mindegy hogy mit veszek.
Na akkor nézzük nekünk mi tetszik, vagy kevésbé tetszik:

1. Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő

Már a régebbi posztban is jeleztem, hogy a kislányom teljesen belebolondult a 3 gyerek történeteibe. Nem árulok zsákbamacskát, Macusnál ez az abszolút kedvenc sorozat. Még mindig! Amivel régebben semmi bajom nem volt, de tavaly óta van. Tényleg aranyos, kedves, a gyerekeknek fontos dolgokról szóló mesécskéket olvashatunk benne, de én úgy éreztem, hogy egy 5 éves lánynak már "komolyabb", hosszabb, nem annyira szájbarágós (elnézést) meséket kell olvasni. Ebből kifolyólag tudatosan mellőztem az Anna, Peti és Gergő történeteket az esti olvasáskor. Eleinte elég nehezen ment, de később rájött a gyerkőc arra, hogy anya annyira már nem szereti ezeket a meséket, és Ő sem kérte idővel. Én szárnyaltam, mert szerintem jobbnál jobb meséket ismertettem meg a gyerekkel. De idővel azt vettem észre, hogy igazi kedvenc mese nem alakul ki Macusnál, vannak olyan történetek amiket szeret, illetve vannak olyanok amiket kevésbé, és ne felejtkezzek meg azokról sem, amiket kategorikusan elutasít.
Miközben egyre görcsösebben próbáltam új mesékkel megismertetni, rájöttem arra, hogy vissza kell térnem a NAGY kedvenchez, ha azt akarom, hogy az esti mesék igazi esti mesék legyenek.

2. A nagy meséskönyvem




Egyszer egy élelmiszerboltban járva belebotlottam ebbe a meséskönyvbe, ahol a Grimm fivérek 10 meséje található. Annyira olcsó volt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Persze azonnal betettem a kosaramba, és egyáltalán nem csalódtam a könyvben.
A Grimm meséket nem kell bemutatnom, több generáció nőtt fel rajtuk. Engem a mai napig elvarázsolnak a történetek, és sokkal jobban tetszenek, mint az átdolgozott Disney-s mesék. Macus sincs ezzel másként. A szép rajzok és a viszonylag nem hosszú mesék teljesen lekötik a figyelmét, miközben megismeri a klasszikus mese varázsát. Szerintem egyetlen gyerekpolcról sem hiányozhat a Grimm fivérek meséi!

3. Finy Petra: Maja tizenkét babája

Amikor belelapoztam a mesekönyvbe, és megláttam Szegedi Katalin rajzait, teljesen elámultam és azonnal beleszerettem a könyvbe. Maga a történet pedig megerősített abban, hogy jól tettem amikor a gyerkőc polcára megvettem.
Maja egy babák nélkül élő kislány, de a nagymamájánál megismerkedik a nagymamája 12 db elhanyagolt, mérges babáival. A kislány ki akarja engesztelni a babákat, és meg akarja ismerni őket. A különböző nációjú, és tulajdonságú babák történetei érdekesek, és még egy kis izgalmat is belevitt a cselekménybe az írónő, ami az én lányomnak már kevésbé tetszik, talán azért mert az "akció" hosszúra nyúlt, és annyira nem köti le az embert. Tényleg egy igazán igényes könyvet vehetünk a kezünkbe, és a hatéves lányom teljesen azonosulni tudott a szintén hatéves Majával.


4. Pom Pom meséi

Hogy kicsoda Pom Pom? Egy kedves kis szőrpamacs a faágon, ahol mindennap várja Picurt, hogy elkísérhesse az iskolába. Miközben ül Picur fején, egyre csak mesél, és a meséiben különböző lények jelennek meg, mint pl. Festéktüsszentő Hapci Benő vagy Gombóc Artúr. Gyerekkorom egyik kedvenc meséjéről van szó, az én generációm ezen a mesén nőtt fel. Sajdik Ferenc rajzai tökéletesen megvalósítják Csukás István gondolatait.
Látom a lányom arcát, ahogy a rajzokat nézegeti, miközben megismerkedik Pom Pom világával, ahol még egy kiöregedett sárkánynak is van helye. Talán nem az összes mese tetszik neki, de jó néhány igen. Nálunk a cél a teljes sorozat. ;-)


Sajnos vannak olyan mesekönyvek is, amik egyáltalán nem tetszenek Macusnak. Ilyen Both Gabitól a Hintarabló. Nem tudtam végigolvasni neki, számára unalmas. Érdekes, mert szerintem nem rossz kis mesekönyv. 
De ugyanilyen csalódás volt a lányomnak Berg Judittól a Tündér a biciklin, ami a Panka és Csiribí sorozatának 2. kötete. Az elsőt rendszeres olvasom neki, szereti a kis tündéreket, de valahogy a második részt nem kedveli.
Máté Angi nagyszerű és csodálatos könyve a Volt egyszer egy az én kedvencem. Macus nem szereti, túl gyerek még hozzá. Nem tudja értékelni az írónő csodálatos mondatait, meseszövését. Remélem néhány év múlva nála is a nagy kedvencek közé sorolódik.

Írhatnék még nagyon sok mesekönyvről, de azt hiszem akkor ez a poszt végtelen lenne. A célom az, hogy Macus minél több mesével megismerkedjen, és amikor már olvasni fog tudni, velem együtt kuporodjon a fotelba egy jó könyvvel a kezében.



2012. október 30., kedd

Dan Simmons: Endymion

Azt hiszem elkötelezett híve lettem Simmonsnak.

A Hyperion bukása azzal ért véget, hogy a távnyelők megszűnnek, a Hegemónia felbomlik, és a hatásuk miatt több milliárd ember pusztul el. Éhség, betegség és a technikai visszaesés tizedeli meg az embereket. Ebből a káoszból főnixként tér vissza a Pax, felhasználva a keresztségeket az újjászületéshez. 274 évvel a Bukás után az olvasó ismét a Hyperionon találja magát, Raul Endymion emlékezéseiből feltárul előttünk a Határvidék.

Rault, aki egyszerű pásztorként, vadászként élt a halálos ítélete előtt, arra kéri az a Martin Silanus, aki a betiltott Énekeket írta, illetve aki az utolsó élő zarándokok közé tartozott, hogy segítsen a messiásnak. Csak egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy a messiás valójában egy 12 éves lány, aki Brawne Lamia és a John Keats kibrid gyermeke, aki az Időkriptákból fog előlépni, miközben a Pax katonái szinte hermetikusan körbeveszi ezeket a kriptákat, mivel ők is meg akarják szerezni a gyermeket.
Raul Endymion hitetlenül áll a feladat előtt, de szeme előtt elevenedik meg a Pax által betiltott Énekek sorai, és leküzdve a félelmeit elvállalja a feladatot, és Aenea testőrévé avanzsálja magát, majd elindul egy hihetetlen kalandos útra a Tethys folyón a lánnyal, illetve A. Bettik androiddal együtt. A Pax válasza az, hogy egy hihetetlen fejlett hajón a menekülők után küldi de Soya kapitányt, hogy mindenképp szerezze meg a gyereket.

A történet fő szála a menekülés, hol űrhajón, hol tutajon a Tethys folyón. A cselekmény mint a Tethys, van amikor gyors és izgalmas, és van amikor lassú. Az utazókkal együtt járjuk be a volt Hegemónia néhány bolygóját, rámutatva nagyon sok fontos tényre. Aki azt gondolta, hogy ez a kötet is ugyanolyan feszített tempójú lesz mint az előző kettő, csalódni fog. Ez a kötet felvezeti a következő részt, hiszen a kislány is még nincs teljesen tisztába saját magával, és nagyon sok kérdésre még nem kaptunk választ. Bevallom én élveztem a lassúbb történéseket is, szerettem a lelki szemeimmel megnézni az idegen tájakat.
Raul figurája szerethető, igazi hős a maga félős néha tehetetlen módján. Aenea alakja még nincs kidolgozva, hiszen itt még egy gyermekről olvashatunk. Nekem a másik szimpatikus szereplőm a pap-kapitány de Soya. A regény elejétől a kapitány az olvasó szívébe lopja magát, a tettrekész, igazságos, okosan gondolkodó személyével. Kíváncsi vagyok mi lesz a sorsa a következő részben.

Kétségkívül nem lehet az Endymiont az előző kötetekkel összehasonlítani, de Simmons stílusa itt is lenyűgöző, és most is tudott újítani. Azt is mondhatnám, hogy mindhárom kötete a sorozatból más és más szerkezetű, ezért az olvasó csak elképzelni tudja, hogy a negyedik milyen lesz. Én nagyon várom a jövő évet, amikor minden kiderül (remélem) az The Rise of Endymion-ban.
9/10

A ciklus eddig megjelent kötetei:



2012. október 22., hétfő

Ken Follett: A megfagyott világ (Évszázad-trilógia 2.)

Nem olvastam újra az első részt, ezért egy kicsit félve vettem a kezembe a másodikat, attól félve, hogy sok mindent elfelejtettem a szereplőkről, a cselekményről. Nem így történt, pedig két évet vártam a folytatásra. 

Az 1933-as évekkel kezdődik a regény Németországban, ahol a von Ulrich családdal találkozhatunk. Az olvasó azonnal ráérez a cselekményre, a szereplők - még az újak is - szimpatikusak, és valahogy ismerősként üdvözli őket az ember. Nem is kezdődhetne mással ez a második rész a trilógiának, hiszen a fasizálódó Németország előrevetíti azokat a borzalmakat, amiket a világ át fog élni. A szereplőkkel 1949-ig lehetünk, amikor is befejeződik a második rész.

 Follettnek nagyon fontos a történelmi hűség. Azt is mondhatnám, hogy történelmi könyvet nem akart írni, ezért kitalált öt családod, akik elkalauzolják az olvasót a 20. században. Talán ezért is alkalmazott kevés szereplőt a könyvekben. Most az első részben megismert emberek felnőtt gyermekeiről olvashatunk, ők a főszereplők, és sajnos az idősebb generáció háttérbe szorult. Pedig a II. világháború egy olyan nagy jelentőségű változást hozott a világ számára, hogy bővíteni kellett volna a szereplőket. Mert így egy kissé nehéz elhinni, hogy az a néhány ember akiket ismerünk, mindenhol ott van, ahol éppen valami fontos dolog történik. Legyen az a náci Németország, a spanyol polgárháború,  Pearl Habor vagy London bombázása, az atombomba születése, és nem utolsó sorban Szovjetunióban. Ettől eltekintve nem unalmas a cselekmény, pedig szinte minden lépést előre ismerünk a történelmi tudásunk miatt. A szereplők életet visznek a száraz tények közé, az ők életükért aggódunk, ők hozzák az olvasókhoz közel ezt a világot. Így aztán a majd 1000 oldal elolvasása nem okoz gondot. 

Azt hiszem azért nem tud ellaposodni a trilógia, mert olyan sok minden történt a 20. században. Ezért lehet az, hogy várom a következő részt is, ami előreláthatólag 2014-ben jelenik meg. A második rész borítója tökéletesen illik az elsőhöz. A kötés is megfelelő, nem esik lapjaira szét a könyv, sőt olvasás után úgy tűnik mintha ki sem nyitottam volna, ami valljuk be 1000 oldalnál komoly teljesítmény. Nem a legtökéletesebb Follett könyv, de szerethető.
8/10
Az első rész: A titánok bukása
A harmadik rész: Az örökkévalóság küszöbén

2012. október 14., vasárnap

Karen Marie Moning: Új nap virrad

Szerencsére a Cor Leonis Kiadó nem sokáig hagyta tépelődni a Tündérkrónikák rajongóit. Akik olvasták az előző részeket, azok tudják, hogy Mac csak egy valamitől tud úgy kibukni, ahogy kiborult a 4. részben, ha Barrons-szal történik valami. Végső kétségbeesésében eltökéli, hogy a Sinsar Dubh segítségével megpróbál mindent a helyére tenni. De ehhez meg kell szereznie a könyvet, illetve legelőször ki kell jutnia az Ezüstökből. Bármire képes, hogy megszerezze amit akar. Hazudik, csal miközben a szíve kőkeménnyé válik. Olvasás közben csak az járt az eszemben, hogy a sorozat titkai kiderülnek-e?

Nehéz lehet megírni egy sorozat befejező részét. Hiszen el kell varrni minden szálat, meg kell magyarázni minden egyes kis utalást. A Tündérkrónikákban pedig csak úgy hemzseg a titok, a varázslat. Az írónő fukaron bánt velünk olvasókkal, az előző részekben az információk csak csepegtetve jutottak el hozzánk megőrjítve ezzel mindenkit, és rákényszerítette az embert, hogy különféle teóriákat találjon ki. Kicsoda Barrons, a Sinsar Dubh, a tündérek, és a fő kérdés, kicsoda MacKayla Lane.

Nem tudom eleget hangoztatni, hogy Mac fejlődése ami a szemünk előtt megy végbe egy év alatt fenomenális. Minden egyes kötet után tudott valamilyen meglepetést okozni, és ebben az ötödik részben együtt izgulhattunk Mac-el, hogy akkor most Ő kicsoda is valójában. Bevallom a különböző megoldások közül a második teória sokkolt a legjobban. De nyugodtan elmondhatom, hogy ez a rész a csodálkozások, felismerések része. Ahogy haladunk az olvasással minden egyes sorral többet és többet tudunk meg, aztán meg teljesen összezavarodunk, mert történik egy csavar, és rádöbbenünk, hogy ez mégsem így igaz. 
Bevallom én azt gondoltam, hogy akkor most minden kiderül, lerántódik a lepel a szereplőkről. Szerencsére ez nem igaz, az írónő meghagyta az olvasóknak az álmodozás lehetőségét. 
Tökéletes, méltó befejezés ez a kötet a sorozatnak, még akkor is, ha Barrons továbbra is titokzatos maradt. Nem tudok semmi negatívumot írni róla, hiába na a kedvenc sorozatomról van szó. ;-) Egy valamit viszont meg kell jegyezni. A borító csodaszép, de a kötéssel nálam bajok vannak. A teljesen vadiúj, gondolom a nyomdából érkezett könyvemnek az első néhány oldala ki akar esni, a ragasztás elengedett.
10/10


2012. szeptember 30., vasárnap

Trux Béla: A templomos lovag (Akkon I.)

Azt hiszem a legtöbb olvasónak megakad a szeme a könyv borítóján, és elgondolkozik az ember ha még azt is tudja, hogy az író első regényét láthatja a polcon. Én sokáig nézegettem Trux Béla könyvét, szerencsémre egy kedves ismerősöm kölcsönadta nekem, így belevethettem magam az olvasásba.

Tristan von Zorn beleszeret egy nemesi lányba, Susanne-ba. Nem lát, nem hall a szerelemben, éppen ezért olyan dolgot művel, ami nem egyezhető össze egy fiatal lovag életével. Menekülnie kell, és csak egyetlen kiutat lát maga előtt, ha beáll a Templomosok lovagrendjébe. Vagyonát átadva a Templomnak, elhajózik a Szentföldre, hogy bűnbocsánatot kapjon szörnyű tettéért.

Nagyon sok embernél olvastam, hogy a regény első 100 oldala elég romantikusra sikeredett. Ezt csak megerősíteni tudom, nagyon nehezen haladtam az olvasással. Úgy éreztem, hogy az író vagy túl írja az adott szituációt, vagy átlép fontos dolgokon. Szerencsére amikor a fiatalember belép a Templom kapuján megváltozik a könyv hangulata. Romantikus könyvből történelmi regény válik.

Érezhető, hogy az író hatalmas tudással rendelkezik a könyvben megírt időszakról. Nekem átlagos a tudásom a keresztes háborúkról, így persze ismerős néhány név, illetve történelmi esemény a regényben. A hiányosságaim egyáltalán nem zavaróak olvasás közben, hiszen olyan korhű leírást kaptam a fegyverekről, lovakról, ruhákról, élelmiszerekről és számos dologról, ami kivívja az elismerésemet az író felé. Sőt úgy éreztem, hogy Tristan élete szinte keretbe foglalja a Mennyei Királyság történelmét. Nem is a fiatal lovag a fontos, hanem maga Akkon, na meg persze a Templomosok.
Tristan igazán szerethető főhős, még akkor is, ha azonosulni, és megérteni elég nehezen tudtam. Az 1200-as évek vége felé azért elég keménykötésű férfiak éltek, az ilyen széplelkű fiúk nehezen tudtak volna boldogulni. Ebben a regényben nemcsak romantika, hatalmas véres csaták vannak, hanem egy cseppnyi misztikum is, ami a folytatásban biztos nagyobb szerepet kap majd.
A könyv nyelvezete megfelelő, hiszen nem lenne hiteles a történet, ha a mai szófordulatokat használta volna az író. Azt is mondhatnám, hogy az író részletekre menően írja le a cselekményt, néha többször is utal ugyanarra a dologra. Gondolom a hangsúlyozás miatt, de nekem ez néha zavaró volt.
Összességében azt mondhatom, hogy egy igazán jó történelmi regényt olvashattam. Kíváncsian várom a folytatást.
8/10
Köszönöm a könyvet Borga!

2012. szeptember 24., hétfő

Nalini Singh: Angyalkard (Angyali vadász 4.)

Az Angyali vadász sorozatban végre nemcsak Elenáról és Raphaelről olvashattam, hiszen a történetük számomra kezdte elveszteni a varázsát. Ez a rész Dmitriről a vámpírról, a Hetek tagjáról szól. Bevallom Dmitri nekem egy ellentmondásos figura volt, hiszen a sorozat első részében még elég ellenszenves férfinak ismerhettem meg, aztán folyamatosan emberközelinek írta az írónő, mintegy bevezetve a negyedik részt, amiből megismerhettem a jó öreg vámpír életét.

Dmitri, aki igazán zárkózott vámpírként mutatkozott be az olvasóknak, megismerkedik Honor St Nicholas-szal a vámpírvadásszal. A lány még nem tudott igazán felépülni abból a borzalomból, amit azoknak a vámpíroknak köszönhet, akik elrabolták őt. Mégis félre kell tenni a félelmeit, hiszen az új gyilkosság felgöngyölítésében neki kell segítkeznie. Honor helyzetét az sem könnyíti, hogy mindennapos kapcsolatba kerül a félelmet keltő Dmitrivel.

Már az első sorok után éreztem, hogy ez a rész nekem tetszeni fog. Üdítően hatott rám, hogy nem Elena és Raphael civódását kell olvasnom. Honor figurája szimpatikus volt számomra, és az sem okozott csalódást nekem, hogy elég hamar rá lehetett jönni, hogy valójában kicsoda. A nyomozás elég izgalmas és cselekmény dús, miközben Dmitri élete a visszaemlékezései során az olvasó elé tárul. Szívbemarkoló életutat járhattam be a vámpírral együtt, megmagyarázva azt is, miért lett olyan Dmitri amilyen. Szerencsére ebben a részben az írónő nem esett abba a csapdába, hogy minden oldalt megtűzött volna erotikus, vagy szex jelenettel. Bár lehet, hogy sok olvasó hiányolta, én nem. Talán pont ezért lett még szimpatikusabb a két főszereplő. Igaz Dmitri nem ér fel Raphel kisugárzásához, de nagyon oda tette az írónő az alakját. 

Összességében azt mondhatom, hogy a sorozat negyedik kötete visszaadta a hitemet. Bátran veszem a kezembe a többi részt is.
9/10


2012. szeptember 20., csütörtök

Kihívások és a kényszer

Olyan emberke vagyok, aki az elvállalt dolgokat szereti elvégezni. Éppen ezért a Molyon lévő kihívásokra csak akkor jelentkezek, ha van esély arra, hogy teljesíteni is tudom. Mégis így az év vége felé van néhány elmaradásom. Persze nem sok, talán ha összesen 10 könyvről van szó amit december 31-ig el kell olvasnom. A kényszeres megfelelés miatt nem tudom a sarokba hajítani ezeket, viszont igazából kedvem sincs elolvasni az előbb említett 10 db könyvet. Nem mintha nem érdekelnének, csak van valami más, valami új, és én olvashatom a vállalt dolgokat. Ez így nem jó. Mégis amikor új kihívást látok, és érdekel jelentkezem. Aztán meg nyavalygok, és halogatom az olvasást.
Pedig nekem nagyon tetszik ez a kihívásos dolog. Sok érdekes könyvet olvastam, illetve új szerzőkkel ismerkedtem meg a hatásuk miatt. Valószínűleg át kell alakítanom a kényszeres megfelelésemet, hogy ne érezzek rossz szájízt egy-egy könyv után. Ami nagyobb feladat, mint gondolom. De addig is augusztus óta gyűröm a napi penzumot, és meglátom, hogy mi lesz az év végén.

2012. szeptember 9., vasárnap

Kate Morton: Az elfeledett kert

Az egy nap alatti kiolvasás tönkretette a szemem, és lelkiismeret furdalásom van, hogy a mai napon szinte nem voltam elérhető a családnak. De nem tehetek róla, hogy a könyv teljesen magával ragadott. Letehetetlen!!

A fülszöveg is felcsigázza az embert, ahol arról olvashatunk, hogy egy 4 éves kislány egyedül van az Ausztráliába tartó hajón. Mindössze egy kis bőrönd van nála, amiben néhány ruha és egy mesekönyv található. A mesekönyvet Eliza Makepeace írta, és egy gyönyörűen illusztrált mesekönyvről van szól. 
Ausztráliában a kikötőmester fogadja örökbe a feleségével együtt, és a lány csak a 21. születésnapján tudja meg az igazat arról, hogy Ő nem a család vér szerinti tagja. Innentől kezdve az a célja, hogy megtalálja a gyökereit.

Három idősíkkal találkozhat az olvasó a regényben. Az egyik 1975-ben játszódik, amikor Nell Angliába utazik kibogozni családi múltját. A másik az 1900-as évek elejét mutatja be, Eliza Makepeace életébe pillanthatunk be. A harmadik pedig 2005-ben zajlik, amikor is Cassandra, Nell unokája, nyomozását láthatjuk, amint a nagymamája által felderített titkokat próbálja megfejteni. Ezek az idősíkok folyamatosan váltják egymást, de ez egyáltalán nem zavaró. Ahogy ugrálunk az időben, úgy ismerjük meg Nell életének egy-egy darabjait.

Miközben lassan megismerjük a szereplőket, mellette csodálatos tájleírást kapunk az írónőtől. Megelevenedik a lapon a Blackhurst Udvarház, Tregenna utcái, a Szirti lak, és nem utolsósorban a csodálatos titkos kert. Belopakodik a szívünkbe a történettel együtt, és azt sajnálja az ember, hogy nem lehetünk ott. 
Olvasóként én is arra kerestem a választ, hogy mi történt 1913-ban, miért került Nell Ausztráliába. Ahogy egyre több információt kaptam, úgy fejtettem meg a titkot Cassandrával együtt. Igaz nekem hamarabb sikerült. ;-)

A mesekönyvnek fontos szerepe, hiszem ez az egyetlen nyom, amit követni tud Nell. A könyvben három mesét találhatunk, mindegyik keretbe foglalja az addig felfedezett titkokat. Szinte magunk is Eliza Makepeace meséinek hatása alá kerülünk.

Élveztem a könyv minden sorát. Kate Morton a kedvenc írónőim listájára felkerült, és remélem még olvashatok tőle izgalmasabbnál izgalmasabb regényeket.
10/10




2012. augusztus 30., csütörtök

Melania G. Mazzucco: Vita

Az Ígéret Földje! Annyit hallottam már ezt a szót, ami Amerikát jelenti. Mennyi de mennyi millió ember kelt át az óceánon, hogy megcsinálja a szerencséjét azon az idegen földrészen. Még manapság is sokan ott keresik az ígéreteket. Ahogy az írónő nagyapja, Diamante is 12 évesen a Republic nevű hajón utazik el a távoli országba a 9 éves kislánnyal, Vitával 1903-ban. Diamante idősebb testvérei otthon, Tofuban éhen haltak. Apját nem engedték be az Államokba, ezért az életben maradt legnagyobb fiát küldte el az Ígéret Földjére, hogy pénzt szerezzen, és tartsa el a családját. Nem beszélnek angolul, New Yorkban Vita apja várja őket, aki már több éve él Amerikában, és a módosabb olaszok közé tartozik, mivel egy kis zöldséges boltja van, ráadásul a lakásán még tömegszállást is üzemeltet. A két gyerek először az Ellis Islandon működő bevándorlási hivatal dolgozói előtt áll, ahol megalázó eljárás után nagy nehezen tényleg Amerika földjére teszik a lábukat.

Valójában mi várta ezeket az embereket? Legtöbbjüknek még szakmája sem volt, igazából csak kétkezi munkát tudtak végezni. Nyelvet nem beszéltek. Amerika pedig nem volt felkészülve arra a nagy bevándorlási hullámra, ami az 1900-as évek elejét jellemezte. A hajók naponta több ezer szegény embert tettek a partra, kiszolgáltatva őket a zsebmetszőknek, és a modern rabszolgatartóknak.

Ellis Island
Ahogy a két gyerek mászkál  New York utcáin, úgy tárul szemünk elé az izgalmas, poros, szürke város. Ahol szinte állandó a fejlődés, ahol nagyon gazdagok és szegények élnek. És az olaszok szegények. Nyomorúságos kis ablaktalan lakásokban húzzák meg magukat, ahol koszosság és hideg van. Az emberek ágyrajárók, és szakadt rongyaikkal takaróznak.
Az amerikai munkáltatók maximálisan kizsákmányolják a bevándorlókat, kihasználva azt, hogy mindent elvállalnak a kevéske pénz miatt. Az Ígéret Földje hamar a Csalódás Földjévé válik.
Diamante is megtapasztalja, hogy felemelkedni ebből a posványból tanulás nélkül szinte lehetetlen. Azért marad talpon, mert olyan kötelék alakul ki Vita és Ő közötte, ami elszakíthatatlan, egymás nélkül nem tudnak élni.

Nemhiába Vita a könyv címe. Egyrészt a Vita jelentése, élet, másrészt Vita központi figura, aki körül forog minden, aki titokzatos, misztikus alakjával kitörölhetetlenül beleivódik a hozzá közel álló emberekbe. Tagadhatatlanul az olvasó lelkébe is. De az én szívembe még egy mellékszereplő is belopta magát, a maga szomorú, tragikus életével. Ő Lena, a cserkesz lány, akinek szívfájdító története végigkísért, és szerettem volna többet megtudni róla.
Az írónő mesterien bánik a mellékszereplőkkel, akiknek az alakjuk tökéletesen kidolgozott, igaz ebben a családregényben a szereplők igaziak, hús vér emberek voltak.

Miközben a nyomorúságos olasz bevándorlók élete megjelenik előttünk az amerikaiak szemellenzős politikájával egyetemben, a regény főszálaként a két fiatal (Vita és Diamante) szerelme bontakozik ki. Egy olyan perzselő szerelem, amit kevés ember él át. Ami fogódzkodót ad a kegyetlen valóságban, amitől szárnyakat kap az ember, majd megperzselve földre hull.

Ebben a családregényben három generációval találkozhatunk, három idősíkkal egyetemben, amiket az írónő nem lineárisan használ. Néha, néha az olvasó egy kicsit összezavarodott az idősíkok ugrálásával, de talán így még jobban élvezhető a könyv. Tetszett, ahogy megismerhettem az 1900-as évek elejét Vita és Dimanate által, majd a 40-50-es éveket a gyerekeik szemével, és végül maga a jelenkort amiben az írónő kutatása tárul elénk. Nem tudok negatívumokat írni, talán annyit megjegyezhetek, hogy a könyvben szereplő képek nem abban a fejezetben találhatók, ahol szó van róluk, így vissza kell lapozni olvasás közben.
A borító stílusosan a múlt század eleji bevándorlók alakjait mutatja, amitől egyszerű, de tetszetős lett a könyv.

Ez a regény nem engedi el egykönnyen az embert, mert talán nekünk magyaroknak van a családi legendáriumunkban szintén ilyen nagy utazó, aki megjárta a tengertúlt, és talán pont abból a pénzből vette a családi birtokot, amit ott keresett meg nagy nehézséggel. Melania G. Mazzucco méltó emléket állított az Amerikában élt összes, nemcsak olasz bevándorló emlékének.
10/10

2012. augusztus 13., hétfő

Susanna Jones: A csendmadár

Néhány óra alatt elolvastam, annyira lebilincselő a történet.

A Tokiói-öbölben a rendőrök egy női torzóra akadnak, akit Lily Bridges angol nőnek azonosítanak. Lilyt utoljára élve a barátnője Lucy Fly látta, aki tíz éve él a szigetországban, ahol szakfordítóként keresi a kenyerét. Lucy-t beviszi a rendőrség, de Ő nem beszél, nem mond semmit a rendőröknek, csak a fejében játszódik le a történet, ahonnan megismerhetjük a lány életét. Lucy-n csak a barátja segíthetne, Tejdzsi, de Ő eltűnt.

A cselekményt Lucy emlékeiből ismerjük meg, így az idősíkok elég gyakran változnak, a jelenből egyszer csak a múltban találjuk magunkat. Lucy E/1 személyben meséli el a történetet, de néha saját magáról E/3 személyben is beszél. Nekem ez egyáltalán nem volt zavaró, mert ahogy haladtam a könyvvel, úgy tárult elém Lucy lelkivilága, ami megrázó, sötét. 
De nemcsak Lucy-val ismerkedhet meg az olvasó, hanem Tokióval is. Elénk tárul ez a nyüzsgő város, szinte már én is az utcáin jártam.

Kétségtelen, hogy az olvasót nem engedi el a könyv, még elolvasás után is a gondolataim vissza-visszatértek. Az elején Lucy nem volt szimpatikus nekem, túl különc. De ahogy haladtam előre az olvasással, úgy ismertem meg Lucy múltját. Egyre jobban a szívembe zártam, és nagyon sajnáltam. 
Az írónő hatásosan alkalmazza a képi megjelenéseket. Az olvasó előtt egy igazi dráma bontakozik ki, ami a befejezéskor sem oldódik meg. Talán ezért megrázóbb az egész történet. 
Egy biztos, érdemes elolvasni ezt a könyvet!
10/10

2012. augusztus 5., vasárnap

Sherry Jones: Aisha, a Próféta szerelme

Igazából nem sok mindent tudok az Iszlámról, de azt igen, hogy Mohamed Prófétának tényleg volt egy Aisha felesége, aki nagyon fiatalon került a háremébe. Bevallom ez kellően felkeltette az érdeklődésemet, és most végre elolvashattam a könyvet.

A regény Aisha-t mutatja be, akit 6 évesen a Prófétához adnak feleségül. Mivel gyereklányról van szó, ezért a szülei házába marad elzárva, hogy más férfi ne láthassa meg, ne kompromittálja Mohamed feleségét. Első vérzése után kerül át a férje házába, ahol már más asszony is volt. Innentől kezdve Aisha célja az, hogy hatun, azaz első feleség legyen.Az anyja példája megmutatta neki, hogy a hárem csak egy tagjaként kiszolgálhatja élete végéig a hatunt. Nehéz helyzetbe hozza Mohamed a gyermek feleségét, mivel folyamatosan hozza a házhoz az új feleségeket. 
Aisha-nak meg kell birkózni a vad, szabadságszerető természetével, hogy elfogadhassa a nők helyzetét a muszlim világban. Ez nem megy olyan könnyen mint szeretné, folyamatosan bajba keveredik az érzései miatt.

A könyvet úgy reklámozták, hogy világszerte botrány kísérte a kiadását. Ebből mennyi az igaz, nem tudom, de azt tudom, hogy Mohamed ebben a regényben egy kéjsóvár nagyapának van ábrázolva. Ha én az iszlám vallást követném, akkor ez nálam is kiverné a biztosítékot. 
Aisha szavai mesélik el a történetet. A gyermekből látjuk igazi nővé válni a Próféta kedvenc feleségét. A fiatalságából adódóan hibát halmoz hibára, bár egy bizonyos jellemfejlődést láthatunk a cselekmény során, mégis úgy érzem Aisha-nak nem sikerül felnőni a Próféta felesége feladathoz. 
Én szerettem volna többet olvasni az iszlám vallásról is, hisz a legfontosabb időszakban játszódik a történet. De néhány köztudomású történelmi tényen kívül sok új dologgal nem találkoztam. A csata jelenetek viszont tényleg tetszettek, meglepődtem azon, hogy a nők miként segítettek a férfiaknak. Aztán jött az iszlám, és ez a segítség is átalakult.

Összegezve: egy kellemes könyvet olvashattam, függetlenül attól, hogy Aisha-t nem tudtam megkedvelni. A hárembeli élet különleges világa jól megjelenik a lapokon. Mohamed igazi halandóként jelenik meg, az emberi gyarlósággal egyetemben, mint döntésképtelenség, sóvárgás. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de a folytatását nem biztos, hogy megveszem.
8/10

2012. július 24., kedd

George R. R. Martin: Sárkányok tánca (A Tűz és Jég dala V. kötet)

A Tűz és Jég dala ciklus nekem egy egész történet, éppen ezért nehéz szavakba öntenem a véleményem egy kis részéről, a Sárkányok táncáról. 

Martinról csak dicshímnuszban tudok beszélni. Mágusnak, vagy Mesternek nevezik, de mennyire igaz ez!!! Azt szeretem benne a legjobban, hogy kiszámíthatatlan. Rosszul vagyok az olyan filmektől vagy regényektől, ahol a jó bármennyire is gyenge, de győz, mert így kell lenni. Na a Mágusunk nem így tesz. 
Az első részben megölt Ned Stark-kal bebizonyította mindenkinek, hogy lehet úgy is írni, hogy a pozitív hős meghal. Kell is bizonyítania, mivel több ezer oldalas Tűz és Jég dala nem lehet unalmas. Persze itt is vannak unalmasnak nevezett/érzett részek, amik vagy később a történet során fontosak lesznek, vagy egyszerűen szárnyalt Martin tolla, és nem tudta leállítani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a negyedik kötetben (Varjak lakomája) talán több ilyen rész van, de a Sárkányok táncában is előfordul. 

A Varjak lakomájából kimaradt szereplőkkel találkozunk az ötödik kötetben. Nagyon hiányoztak már, csak úgy faltam a sorokat, annyira kíváncsi voltam a történetükre. Az írónak hála, olyan fordulatokkal találkoztam, hogy ismét csak leesett állal tudtam olvasni. Na kérem szépen, hogy is van ez???? Még szerencse, hogy egy Molyos esemény miatt újra olvastam a négy részt, miközben az HBO sorozatot is néztem, így képben voltam, amikor a Sárkányok táncát kézbe vettem. Mégis gyakran visszalapozgattam az előző részekben, hogy akkor jól értem-e a dolgokat. Azt hiszem egy ilyen hosszúságú sorozatnál ez már megbocsájtható! ;-) 
A könyv vége ismét olyan ütős, hogy napokig nem hagyja aludni az embert, és gyártja a teóriákat. Itt jut eszembe, hogy rengeteg gondolatat olvastam a ciklussal kapcsolatban a neten. Némelyik egész hihetőnek tűnik, de Martin mestert senki nem tudja túlszárnyalni, és már várom, hogy a következő részekben az elgondolt teóriám hol fog megdőlni.

Mit is mondhatnék még! Nem akarok spoilerezni, ezt a sorozatot mindenkinek el kell olvasnia, akik szeretik a kalandot, az izgalmat, és a misztikumot. A Sárkányok tánca jobb, mint a Varjak lakomája, de szerintem az első három részt nem éri el. A cselekmény lassabban folyik, talán az érezhető, hogy az író közeledik a végkifejlethez, és a még meg nem írt két részben az összekuszált szálakat sikerül kibogoznia. Én csak szurkolni tudok, hogy befejezze a Tűz és Jég dala ciklust, és ne kelljen ismét 5-6 éveket várni az utolsó két könyv megjelenésére.
9/10

2012. július 18., szerda

Trónok harca 3. évad

                   A 3. évad új szereplői. Tetszenek?



2012. július 16., hétfő

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Egy darabig úgy tűnt, hogy a Tündérkrónikák magyar kiadása befejeződik, de szerencsére a Cor Leonis Kiadó vállalta a sorozat folytatását. Még egy plusz pontot is kap a Kiadó, amiért a 4. rész borítójával visszatért az első két kötet borítójához.

Szeretem Moningban, hogy amikor a kezembe veszem a sorozat következő részét, akkor minden ott folytatódik, ahol az előző befejeződött. Mactől a 3. részben ott búcsúzunk el amikor Pri-ya válik, és ebben a kötetben egy lassan haldokló nővel találkozunk, akit Dani megment az Unseelie hercegektől, de a Pri-ya létből képtelen kihozni. Ehhez Barrons kell, és az Ő "harapást szőrével" való orvoslása. Mac hónapokig nem tud magáról, arról sem, hogy az emberi világ pusztul, a sötét Unseeliek elpusztítják az emberiséget. Ha az olvasó azt gondolta, hogy Mac nem fejlődhet tovább, akkor tévedett. Egy igazán kemény nővel nézünk szembe, aki határozott gondolatokkal rendelkezik. Minden áron meg kell szereznie a könyvet, az Unseelieket pedig vissza kell küldeni a börtönükbe. 

Moning világa tele van titkokkal, ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy értjük meg ezeket a titkokat. Még Barronsról is meg tudunk érdekes dolgokat, de a titokzatossága így is megmarad. Azt hiszem Barrons a legtöbb női szívet megdobogtatja. Az írónő megtalálta a nők férfi ideálját, és létrehozta a legőrjítőbb pasit. 

Szerencsére az egyre sötétebb történet mellett a humor sem hiányzik. Ahogy már megszokhattuk Mac sziporkázik, és Dani is hozza a kamaszlány humorát. A történet pörgős, egyáltalán nem unalmas. Azt is mondhatnám, hogy a könyv letehetetlen. Az írónőtől megszokhattuk, hogy a könyv végére már kellően felcsigázza az olvasót, aztán bumm, befejezi. Mi meg fejbekólintva várjuk a folytatást. Remélem hamarosan jön...
10/10

2012. július 10., kedd

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Kíváncsian vettem a kezembe a könyvet, mivel a családomban él anorexiás, igaz távol a messzi Amerikában. De amikor 30 valahány kilósan Magyarországra jött, hogy orvosok vegyék kezelésbe, akkor a maga valójában megjelent ez a betegség előttünk. Azt hiszem az emberek hajlamosak az anorexia betegségre csak legyinteni, nem gondolják veszélyesnek. Itt Magyarországon mindenképp.

Anderson tisztán és nyersen elénk tárja a betegséget Lia szemszögéből. Habár olvasóként nem értettem meg Liát, de az érzelmeit mélységesen átéreztem, és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért csinálja. Ahogyan a sógornőmet is kérdezgettem, hogy miért nem eszik. Amire szinte a könyvben szereplő válaszokat kaptam. Ilyen nagyfokú önértékelési problémát csak igazán jó szakorvos, pszichiáter tudja kezelni, vagy végső esetben ideiglenes megoldásként, a gyomorszonda. Ezt az utolsó megoldást "választotta" a sógornőm is, aminek igazából semmi értelme, mert úgy is elfogy egy idő után.

Lia mégis megmenekül, kimászik a gödörből. Arra is kíváncsi lennék, hogy mennyi anorexiás betegnek sikerül ugyanez. A sógornőmnek nem, 34 évesen roncs, csontjai egy 80-90 évesnek felelnek meg, a szervezete szinte lebontotta önmagát, és most hiába "eszik" a roncsra igazán nem lehet építeni semmit.

Megdöbbentő, félelmetes! Ezek jutottak eszembe a könyvről, ahogy Lia meztelen gondolatait elénk tárja. Harc az agyunk, kezünk, gyomrunk és szívünk ellen. Anderson mesterien fogalmaz, amitől még jobban bele tudtam élni magam a regénybe. A könyv mérete pont megfelelő, nincs semmi mellébeszélés, még több fájdalom. Tárgyilagosan, tömören megkapjuk azt a tömény borzalmat, amivel a főszereplő küzd. Igazából a borítóval nem tudok mit kezdeni. Tetszik is, meg nem is. Nem biztos, hogy belelapoztam volna a boltban, ha előtte nem hallottam volna róla.

Lányos anyaként még jobban megrázott ez a regény. Talán azért, mert valahol az agyam hátuljába elzárva félek az anorexiától. Nem akarom, hogy a lányom ebbe a betegségbe essen, és ijedten nézem, amikor 6 évesen ott áll a tükör előtt, és kinyomva a hasát kijelenti hogy nagy, miközben csontkollekció. Hiszem, hogy az anorexia egyik kialakítója a mai torz női példakép is. Igyekszem úgy nevelni gyermekem, hogy Lia sorsa még messziről sem kísértse. 
9/10

2012. június 15., péntek

Lissa Price: A testbérlők

Egy háborúban használt spóralövedék miatt csak a gyerekek, és az idősek maradnak életben, mert ők megkapták az oltást. Hirtelen kiskorúak millió kerülnek az utcára, mert nincs idős rokonuk, akik gyámként tovább tudnák neveli az árván maradt gyerekeket. Callie és a kisöccse már 1 éve az utcán él, elbújva a marsallok elől, akik a törvényes képviselővel nem rendelkező kiskorúkat intézetbe hurcolják, ahol az élet borzalmas. A lánynak pénzre van szüksége, hogy az öccsét eltarthassa, ezért elmegy a testbankban, hogy bérbeadja a testét egy szépkorúnak, amiért annyi pénzt kapna, hogy évekig elélne a testvérével jómódban. Csakhogy valami nem stimmel a bérlés során, és Callie egy összeesküvés kellős közepén találja magát. Csak úgy maradhat életben, ha kideríti mi is folyik itt a háttérben.

Egy olyan világban él Callie, ami gátlástalanul kihasználja a gyerekeket, nem törődve a jövő nemzedékkel. A cselekmény végig pörgős, együtt érezzük át a főhőssel, hogy nem minden az aminek látszik. Az írónő kevés információt juttat a háborúról az olvasóhoz, igazából fogalmam sincs miért tört ki, kik harcoltak. Ez engem végig zavart, habár a történetet nem befolyásolja. A főhős karaktere hamar megszerethető, végig szurkoltam neki, hogy sikerüljön az álma. Egy olyan lányt ismerhettem meg, aki mindenre képes a testvéréért. A testi épségét sem sajnálva kutatja fel nap mint nap az élemet és a vizet. A többi szereplő egyáltalán nem kidolgozott, feltűnnek a lapokon és távoznak. Az olvasóba nem hagynak mély nyomot. Sajnos ebbe a kategóriába tartozik az a két fiú is, - Michael, Blake - akik Callie mellett állnak, szerepelnek a legtöbbet.

Sok elvarratlan szál van, gondolom a folytatás miatt. A regény végén az írónő egy egész jó kis meglepetéssel szolgált. Így elővezette a második részt, és szerintem az izgalmasabb lesz. A könyv borítója hatásos, nekem tetszik. Szinte vakít a lány kék szeme, nem lehet elmenni mellette anélkül, hogy bele ne lapoznál.

Összességében azt mondhatom, hogy egy jó könyvről van szó kisebb hiányosságokkal. A történet igazán tetszett, az a világ amit az írónő létrehozott izgalmas, kegyetlen, és még nagyon sok mindent rejteget. Most már csak a folytatásra várunk!

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!
7/10

2012. május 29., kedd

John Scalzi: Vének háborúja

Az igazság az, hogy általában félve veszem a kezembe azt a könyvet, amelyiket még a megjelenése előtt nagyon dicsérnek. Így jártam most is. Aztán amikor elkezdtem olvasni, akkor engem is elkábított az a bizonyos 3 db mondat.

"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe"
John Perry köszöni szépen, de nem kér az öregségből. Habár a Földön élő emberek mesterségesen elzártan élnek a többi fajtól, mégis eljut hozzájuk, hogy a Gyarmati Véderő 75 éves öregeket toboroz 2-10 év szolgálatra. Azt már csak sejtik az Öregek, hogy valami úton-módon megfiatalíthatják őket, mert élő megfiatalított öreggel még soha senki nem találkozott a Földön. John Perry a Földön hagyva az egész eddigi életét, új kalandba kezd. Nem is sejti, hogy valójában mi van kint a világűrben.

Maga a történet egyszerű, de az írónak a humora zseniális. Bevallom rengeteget mosolyogtam a könyv olvasása közben, persze csak addig amíg igazából el nem kezdődött a harc. A technikai megoldások, mint például a fiatalítás, megkérőjelezhető, de engem egyáltalán nem zavart, mert  ebben a regényben nem ez a fontos részlet.

John Perry a fiatalítás utáni sokkból, egy igazán embert próbáló kiképzés kellős közepén találja magát, ahol nagy szüksége van a természetes eszére. A Gyarmati Véderő elkövet mindent azért, hogy az emberiség megfelelő mennyiségű nyersanyaghoz, földhöz jusson, és ennek az eléréséhez számos katonát küld csatába más-más idegen fajok ellen. Azt is mondhatnám, hogy az író egyszerűen átültette a világunkban játszódó eseményeket az űrbe, más országok, népek helyett itt idegenekkel csatáznak a katonák.
Itt már a humor fanyar, és ironikus, és lassan az olvasó ott látja maga előtt az emberiség talán legnagyobb hibáját. Azt a mérhetetlen hatalomvágyat, és pusztítani akarást.
John Perry alakja mégis a szívembe lopta magát, mert más akar lenni mint a többi. Új életet szeretne kezdeni, és ehhez társat is szeretne. Nem utolsósorban talán Ő az az ember, aki változtatni tud a Gyarmati Véderő eddigi "diplomáciai" megoldásain.

A regény elég rövid, és olvasás közben bizony visszafogtam magam, hogy tovább tartson a könyv. A jó hír az, hogy van folytatása, és remélem magyarul is meg fog jelenni. A cselekmény pörgős, egy percet sem unatkoztam olvasás közben. A könyv borítója nekem tetszik, minden rajta van, ami fontos a regényben. Most már csak várnom kell, hogy mikor jelenik meg a következő rész. Mert az biztos, hogy én azt is elolvasom!

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!
10/10

2012. május 25., péntek

Isabel Allende: Távoli sziget

Isabel Allende nekem az az írónő, akitől a regényeit azonnal megveszem gondolkodás nélkül. Műveiben olyan nőkről ír, akik kiemelkedők emberségükben, tartásukban, okosságukban, olyan nők, akik nélkül a világ nem olyan lenne mint most. 

Ebben a regényében egy rabszolgalányról olvashatunk, aki az 1700-as években Saint-Domingue szigetén szolgál, egy francia nemes ültetvényén. Zarité szerencsés, mert belső, azaz házi rabszolga. Nem kell a cukornád ültetvényen dolgoznia, ahol hullnak a rabszolgák, mint a legyek. "Csak" ki kell szolgálnia az úrnőjét, és az urát, majd később más szolgáltatásokat is kér tőle az ültetvény gazdája. Hiába rabszolga, és analfabéta a lány, mégis olyan erő, tisztesség, és akarat él benne, ami átsegíti a nehézségeket. Túlélni mindent a gyerekekért!

Habár a főszereplő Zarité, mégis igazi történelmi betekintést nyerünk a Saint-Domingue rabszolgatartásról, és felkelésről, majd New Orleansban élő mulattokról. A könyv Zarité szavaival kezdődik, ahogyan be is fejeződik, miközben a rabszolgalány gondolatai, érzései a fontosabb történéseknél meg-megjelenik.

A regény során Zarité mellet még néhány szereplővel is megismerkedhetünk, akikkel a rabszolgalány sorsa így vagy úgy, de összefonódik. A rabszolgaság mint intézmény, ránehezedik az olvasóra, hihetetlen az a kegyetlenkedés, amit a fehérek ki tudnak találni, a felkelés során ezt a kegyetlenkedést visszaadják a feketék is. A fehérek és a feketék közt ott élnek a mulattok, akiket igazából senki sem fogad be, osztály nélküliek. Az Ő sorsuk az állandó bizonyítás, és elfogadtatás.

Nagyon tetszett a könyv! Izgalmas, és nagyon sok új információt ad az olvasónak. Igazából Valmorain és a felesége kivételével mindegyik főszereplő szimpatikus volt nekem. Isabel Allende ismét bebizonyította nekem, hogy remek írónő. Magyarországon talán kevesen olvassák a műveit, de remélem ez hamar változni fog. 
10/10

2012. május 20., vasárnap

John Irving: Árvák hercege

"Itt, a fellegek közt..." egy ütött-kopott árvaház van, Maine állam egyik eldugott, és szegény helyén St. Cloud's-ban. Már ennek a városkának is a története szomorú, és sajnos a mai fejlődő társadalomban még mindig mindennapos. Ebben az árvaházban tevékenykedik Wilbur Larch doktor, és két segítője Angela és Edina nővér. A doktor saját bőrén megtapasztalva rájön arra, hogy szülés-nőgyógyászként segítenie kell a bajba jutott nőkön, még akkor is, ha ez tiltott dolog. Így a St. Cloud's-i árvaházban nemcsak az úr dolga (szülés) folyik, hanem az ördög dolga is, azaz a tiltott abortusz.

Itt el is érkeztünk egy nagyon fontos dologhoz a könyv kapcsán. Olyan témát feszeget, amit a mai napig indulatok nélkül nem lehet megvitatni. Én ebbe a kérdésbe nem akarok állást foglalni, de ami biztos az az, hogy egy nő mindenre képes, hogy babája szülessen, ugyanakkor szintén bármire képes, hogy a nem kívánt gyerek ne szülessen meg. Ebben a könyvben találkozhatunk néhány angyalcsináló módszerrel, ami elég kegyetlen és borzasztó volt, a legrosszabb pedig az, hogy ezek a módszerek tényleg léteztek, és használták is őket.

Itt  kezdi meg az életét Homer Wells, a kis árva, akit néhányszor örökbe is adnak, de mégis visszatér, és az árvaházban kell felnőnie. Amikor rájön az orvos arra, hogy Homer már biztos, hogy az árvaházban marad, saját fiaként szeretve kitanítja a szülés-nőgyógyász mesterségre. Így Homer hasznos lesz, mert az életben az a fontos, ha hasznos az ember dr. Wilbur Larch szerint.
Egy véletlen során Homer elkerül az árvaházból, kirepül az orvos kezei alól, és megpróbál "normális" életet élni a Tengernéző Almáskertben. Barátokra lel, sőt szerelmes is lesz. Az egykori "hasznos" Homer élete gyökeresen megváltozik.

Nehéz szavakba öntenem az érzéseimet, mert egy igazán nagyszerű könyvet olvashattam el. Hiába bús, és merengős az alaphangulat, és hiába olyan problémákról beszél, ami mai napig probléma, mégis teljesen el tudtam merülni benne. Talán azért, mert a könyv szereplői igazi hősök, akármit is csinálnak. A könyv orvosi leírásai hihetetlenül valósak, és a regény végén az író jegyzetei elég információt szolgáltatnak az olvasónak. Hiába vaskos a könyv, mégis egy percig nem unatkoztam, az író a legnagyobb borzalmat is úgy le tudja írni, hogy az olvasó nem undorodik és nem kap sokkot. Kevés könyv van, ami ilyen intenzív érzelmeket tud nálam kiváltani. Az Árvák hercege ilyen volt. Örökre nyomott hagyott bennem.
10/10

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...